Minél többet él az ember, annál többször találkozik az elmúlással. Hirtelen jött infarktus, évekig gyötrő rák, agyvérzés, baleset, ezerféleképpen jelenik meg az életünk során. Egy biztos: nem marad élve, aki megszületett. Hajlamosak vagyunk megszépíteni bizonyos dolgokat, ha az elhunytakra emlékezünk. Rengetegszer láttam, hogy valaki éltében nagyon rossz viszonyban volt egy embertársával, miután pedig amaz elhunyt, emez a legnagyobb gyászolójává vált. Furcsa az emberi természet, számomra érthetetlen e sok póz. Szükségtelennek tartom. Milyen megható is egy temetés, amikor a halottról szépeket mondanak… Versengés folyik azért, hogy minél látványosabb koszorút vigyenek, minél hangosabban bőgjenek, főleg kisebb közösségekben. Gyakran nevetségessé válik egy-egy szituáció a koporsó mellett. A temetés nem más, mint önmagunknak rendezett szertartás, amikor egy közeli vagy távoli ismerősünk a koporsóban fekszik. Vagyis ő már nem is fekszik ott, csupán a teste. A halhatatlan lélek már nem lakik abban a porsátorban, ami romlásnak indult. A lélek elment. Mi mégis állunk a test körül, emlékeket idézgetünk, nyalogatjuk felszakadt sebeinket, mert valahogyan tudomásul kell vennünk, hogy ezen túl valaki nélkül kell tovább élni. Nem törődünk semmivel, csupán a magunk fájdalmával, veszteségével. Miután pedig a koporsó földbe süpped, valami megtörik, a szögkoppanás, a földdübörgés, a harangszó véglegesíti búcsúnkat.

A halál közelségével az élet felértékelődik. Jelenünkben épp kicsúsztatunk valamit az életünkből: a halált. Gyermekeinknek hadoválunk arról, hogy az illető elment, tagadunk, nem engedjük, hogy halottat lásson, mert „rosszat fog álmodni!” De miért álmodna? A halál nem rossz dolog, hanem az életünk része. Az elmúlás nem valami csúf dolog, hanem természetes, mint az eső. Azt gondolom, hogy sokkal többet ártunk, ha megfosztjuk a gyermekünket a halállal való szembesüléstől. Bizonyára a későbbiekben találkozik az utolsó lélegzetvétellel, de mivel nem ismeri, azt mondták róla, hogy ijesztő, misztériumként kezelték, nehezebben fog megbirkózni vele. Vannak, akik nemigen fogadják el a változást, bajosan törődnek bele, hogy létünk ebben a formában véges, és vannak, akik csodálják a halál pillanatát. Nem istenítve azt, hanem harmonikusan tekintve rá. Bár rettenetes látni az eleven ember romlandóságát, az utolsó tusakodást, de van valami felemelő abban a szörnyű nyugalomban, amikor a test megszűnik szenvedni. Hallottam, mikor temetésen arról beszélnek, hogy „szinte megszépült, biztos jó helyre került.” Hogy ki hová kerül, nem tudom, de valóban látványos, amint tehermentessé válik a test, a lélek gyötrelme már nincs jelen. Én szerencsésnek mondhatom magam ebből a szempontból. Kicsiny városban nőttem fel és élek. Ha valaki meghal, akkor azt lehetőség szerint még aznap megvirrasztjuk, ami abból áll, hogy vagy az elhunyt otthonában, vagy egy arra kijelölt ravatalozó helyen felravatalozzuk, és egy egész éjszakát mellette vagyunk. Sokaknak ez a szertartás ismeretlen, nálunk ez a normális. Beszélgetünk, emlékezünk, másnap eltemetjük a halottat. Ha különleges körülmények között hal meg valaki, akkor boncolják, de maximum három nap alatt megtörténik a temetés. Nincs semmi kibúvó, nem gyötörjük magunkat hetekig, hogy az általunk ismert test, amit szerettünk, öleltünk, pusziltunk, egy fagyasztóban van. Itt minden sokkal egyszerűbb. Nagyon remélem, hogy lesz még néhány generáció, aki így gyászolhat, aki felfedezheti az élet utolsó csodáját: a halált.

Lőrincz P. Gabriella