Elmúlt karácsonyok emléke még vissza-visszafénylik az idő patinás szelencéjéből, bár többnyire nem parádés fényárban tündökölve, inkább csak úgy, halkan elderengve, a Trianon utáni évek kopottas létfazonjához igazodva.

Kolozsvár. Farkas utcai házunk homlokzatán kezdetben még ott éktelenkedtek a háború végső napjaiból emlékül reánk hagyott golyószóró nyomok, tenyérnyi vájatokként elmélyülve a barokk kori épület arculatán, beteg napokat idéző sebekként; vagy tán úgy, akárha égi csillagképek eltévedt meteorrajai csapódtak volna büntetésként a világdrámák csetepatéit közömbösen szemlélő, málladozó vakolatba. Emeleti ablakomból Szent György szobrára láttam. Meg arra a tüneményre, ahogy a Mátyás-kori gótikus csarnoktemplom támpillérei nyújtózkodtak december fagyos végtelenjébe, tán a sötétség fekete palatáblájáról letörölt és örökre elveszített Corvin-igazságot keresték Einstein relativitáselméletében vakon bizakodva. Nem sokkal távolabb, Apáczai professzor egykori skólájának túlélő épületmaradványai húzódtak meg. Kövekbe dermedt tudás, kővé vált tüzek, vágyak, szerelmek, célok és sóhajok. Téli szünidők kisharang-kímélő nyugalmában pilinkálva borította be romjait a puha hótakaró, elfedte az idő vasfogának alattomosan munkálkodó rozsdafoltjait, így mentegetve a szálló időt, halovány reményekkel, sovány illúziókkal táplálva a transzparens jövendőt. S a budapesti rádió segélyt kiáltó hangjai ötvenhat novemberében elhozták skarlátvörös lázzal a mélyfekete karácsony hírét, csillagszórók helyett megint golyószórók észbontó tűzijátékával, fenyőé helyett vér illatával, ország-világ tudtára adva, hogy a megváltás berobbanó esélye, ismét, ki tudja meddig, bizonyosan elmarad. Így hát épülhet tovább a kitartás és a türelem Akropolisza.

Szemben velünk Litteris et pietati sacrum táblával megjelölve az egykori Református Kollégium elcsendesült épülete és grundja perlekedett a mulandósággal; Áprily Lajos, Szabó Dezső, Reményik Sándor, Wass Albert, Kós Károly ifjúi hévtől lüktető tehetségének tágas kúriája, szellemi életutak röptere, ahonnan a transzilván eszmeiséget a honszeretet, a küldetés, a misszió, a túlélés szívmotorjai emelték a tisztán látás kilátójának panorámikus magasságába.

Kollégiumi zsivaj és kollégiumi csend. Erdély szellemi sugárútjának hiteles kettős arca: a szebb és a még szebb.

Gyertyaként elégett régi karácsonyok…

Újra látom magam gyermekként, ahogy elmélázva csámborogtam egykor az osztálytermek folyosóinak tisztára mosott sötét-világos kőlapjain, lépéseimet számolgatva, mintha kis fika indult volna neki egymagában beláthatatlan útnak, amely a sors élethosszig tartó véges sakktábláján vezet.

Hirtelenjében ott találtam magam a havas szünidő háborítatlan, fehér csendjében a tágas iskolaudvaron. Egy titokzatos égi kéz az alkony puha ecsetjével bíbor-indigó árnyalatúra lazúrozta a mennybolt óriásvászon horizontját füst nélkül didergő szellemkémények mögött. Zilált évszázadok tanújaként, a halhatatlan templom hallhatatlan hangjai éledezni kezdtek: világra gyúlt a gótikus ablakok sora; színes üveglámpásain át magasan áradt az aggódó lelkek fohásza, miközben az ólomkeretes ablakokon átderengő fénysugarak páratlan hóhullást és halleluját csodálhattak.

Karácsony este volt… Halkabb lett az orgona hangja; a havazás felerősödött. Sárkányölő Szent György fekete bronzpáncélját alkalomhoz illő ünnepi fehér palásttal borította be a gondoskodó hólepel. Nem viaskodott. Őrizte a szentséges éjt. Úgy, mint „Havas Krisztus-kereszt az erdőn, / Holdas, nagy, téli éjszakában”.

Magasan, a lámpák megsápadt fényudvarában jégkristály-csillagok forogtak táncot járva; a templomtéri hársak didergőn meztelenkedtek: test-rajzolatuk fekete tusvonalakként tekerődzött, akárcsak violinkulcsok egy hosszantartó, fehér szimfóniában.

Álltam a nagyudvar közepén – egymagam. A hulló fehérségben nyomom rég eltűnt már…

Hogy kerültem ide? És merre tartsak innen?

Mintha udvarnyi papírlap közepén rajzom aprócska emberfigurája tekintett volna félőn mester-teremtőjére, azonképpen próbáltam kiérezni a hószitálás paravánja mögül hidegen fölfénylő csillagok tekintetéből a fényjátékok mögött rejtőzködő, kiolvashatatlan jövőt.

Árkossy István