Elmegyek egyet járni, muszáj kiszellőztetnem a fejem – de sokszor hallottam ezt a mondatot nagyapámtól… Látom magam előtt, ahogy veszi a cipőjét, sétálni indul. Az szent idő volt, ha így mondta, egyedül akart lenni. Az egyedül azt jelenti, hogy még én sem mehetek vele – pedig igazán nem zavartam volna. Akkor még nem értettem, hogy mire jó ez, hiszen sokkal viccesebb együtt sétálni, például nagyapával, de ez nem volt vitaalap, így döntött és kész. Hogy mit szellőztetett ki ilyenkor a fejéből, az végképp talány volt számomra.

Ma már értem őt. Muszáj időről időre kereket oldani. Muszáj időről időre magunkra maradni. S ahogy egyre több zajban és inger között élünk, úgy tűnik, erre kevés egy-két óra: kiszakadni, elvonulni vágyunk napokra, sokszor egy-két hétre is. Jógaelvonulás, csendes elvonulás, alkotói elvonulás. Kivonni magunkat a megszokott közösségből (családból, szerelemből is), térből, működésből, és ott más szabályrend szerint élni egy ideig. A régi embernek is megvolt erre az igénye, jártak horgászni, erdőbe, a polgári világban szanatóriumba, fürdőkúrára – igaz, elsősorban a férfiak. (Jut eszembe, nagymami sem lépegetett le sehová egyedül, talán se ideje, se igénye nem volt rá.)

Nem csupán jóval több inger ér bennünket, mint nagyszüleinket, hanem szinte megszűntek az ingermentes időszakok. Amikor – mondjuk várakozás, sorban állás, utazás közben vagy elalvás előtt – eltűnődhettünk a napunkról, ügyes-bajos dolgainkról, szalmalángszerelmeinkről, átgondolhattuk, honnan hová, és merre semmiképpen stb. Most ezekbe a jóféle üresjáratokba is azonnal befúródik valami. Telefon, üzenet, podcast, munka, hír. Igaz, saját döntés, mit engedünk befúródni – de mintha már belefáradtunk volna az állandó döntésekbe.

A csendet ma már külön meg kell szervezni, és gyakran még fizetni is kell érte. Beiratkozunk a csendre. Időpontot foglalunk arra, hogy ne történjék semmi. Elutazunk valahová azért, hogy ne kelljen mennünk sehová. Szeretnénk egy időre elérhetetlenek lenni, nem reagálni, nem választani, nem teljesíteni. (Ha irritáltan veszem fel a telefont, az a baj, ha lenémítom, az a baj.)

Ezeken a helyeken gyakran kifejezetten szigorúan szabályozzák az időt: mikor van csend, mikor lehet megszólalni, mikor eszünk, mikor szemlélődünk, mikor léphetünk kapcsolatba a többiekkel egyáltalán. Másfajta időrendbe lépünk át. Nem kell eldöntenem, hogy most válaszoljak-e, beszéljek-e, megnézzem-e a telefonomat, dolgozzam-e még valamit. A szabály eldönti helyettem. És ettől a „csend” karaktere is megváltozik, előírt lesz, megtervezett.

Jó, de hogyan lépjünk le észrevétlenül a világ elől? Nyilván sehogy, mert nem lehet észrevétlenül kilépni: szabadságot kell kivenni, értesíteni a különféle platformok lakóit, hogy most velünk egy ideig ne számoljanak. Mintha az ember nem egyszerűen el akarna tűnni, hanem előbb gondosan keretezné az eltűnését – a közönséget értesíteni kell arról, hogy a szereplő most elhagyja a színpadot. A csend előtt bejelentjük a csendet, utána pedig beszámolunk arról, milyen volt hallgatni.

Ha jól sikerül az elvonulás, érzékenyebben térhetünk vissza: észrevesszük, amit eddig is tudtunk persze: mennyi fölösleges inger, automatikus reakció, kényszeres ellenőrzés volt az életünkben. De az is megtörténhet, hogy a csendben szerzett élmény túlértékelődik, és a hétköznapi kapcsolatok hirtelen soknak, elviselhetetlennek, követelőzőnek tűnnek. Ez a felismerés veszélyes.

Mi lesz azokkal, akiket ilyenkor magunk mögött hagyunk? Ha a másikat az első perctől bevonjuk, ha tudja, mi fog történni, ha biztonságban érzi magát – és nem büntetésként éli meg az elválasztottságot –, akkor nincs baj, nem sérül senki. Ehhez az kell persze, hogy ne a másikkal legyen bajunk, hanem egyszerűen a „sok”-tól akarjunk egy kicsit messzebb kerülni. Igaz, ahol általában számíthatunk a másik megszólíthatóságára, nehéz az elérhetetlenséget megemészteni.

Ha viszont nem kapjuk meg ezt a támogatást, ha csak időről időre önkényesen zárójelbe tesszük magunkat, miközben a másiknak nincs beleszólása, abból könnyen aszimmetria lesz: az egyik fél „önmagán dolgozik”, a másik pedig közben vár. Pedig a távollét is közös ügy: teret és időt adunk egymásnak arra, hogy összerendezzük magunkat. Számomra az igazi kérdés sosem az, hogy miért van szükség ezekre a zárójelekre, magunkra maradásokra, hanem az, hogy amikor visszatérünk, jut-e a megszerzett csöndből, türelemből, levegőből azoknak is, akikhez hazamegyünk.

Nyilván annak idején nagyapám sem azért ment el kiszellőztetni a fejét, mert menekült nagymamitól, hanem azért, hogy ne is kelljen soha elmenekülnie.

Mirtse Zsuzsa