Legutóbb azt a félelmemet írtam meg itt, hogy ha nem mutatunk kellő érdeklődést a kultúra iránt, meglehet, hogy egyszer csak visszavonul egy nehezebben megközelíthető közegbe. Járt már ő ott, mondhatni, otthonosabban is érzi magát arrafelé, mint mindenki martalékaként.
Nem tagadom, a szomorúság – és kicsit az értetlenkedő düh – beszélt belőlem. Hiszen csupán a figyelmünkre lenne szüksége, de mi megtagadjuk tőle, és könnyeden odadobjuk teljesen értelmetlen tevékenységeknek, adódó eseményeknek, álprogramoknak. Mindent összevetve, mégis azt gondolom, hogy nem kell a kultúrát nagyon félteni, mindig túlél, és mindig lesz majd, aki érti, élteti. Lehet, hogy kevesen lesznek, de legalább abban a körben megkapja a kellő megbecsülést.
Ez járt a fejemben akkor is, amikor idén másodjára felkértek, hogy nyissam meg a Csabai szalon című tárlatot. Már a tavalyi esemény is rendkívül megtisztelő volt számomra, mivel egyrészt mindig is nagy rajongója voltam a képzőművészetnek, másrészt az, hogy a városhoz kötődő művészek elfogadták, hogy egy költő beszéljen a munkáikról, különösen meg is hatott. Addig is úgy gondoltam, hogy az egyes művészeti ágak egymás közelében megsokszorozzák mágikus erejüket – engedtem tehát, hogy megszólítsanak az alkotások, elvigyenek a saját világukba. Elemző higgadtsággal át sem gondoltam, hogy vajon helytállóak lesznek-e az egyes művekről a benyomásaim, megállapításaim; csak mondtam, amit éreztem, kihangosítottam a művek rám gyakorolt hatását, üzeneteit. És meglepő módon, a művészek közül többen visszaigazolták, hogy helyes irányban keresgéltem. Ezért a bizalomért vállaltam el idén újból a kihívást.
Az idei év ráadásul jubileum is volt: a huszonötödik alkalmat rendezték meg. Egy negyedszázados hagyományra már joggal lehet büszke ez a közösség: azt jelenti, hogy ennyi éve fontos ennek a művésztársaságnak, hogy együtt legyen a társakkal, elhozza friss vagy ideillő művét, és beépítse egy nagyobb történetbe. Ezek a látszólag esetleges találkozások mindig meg szoktak lepni. Egyfelől azért, mert a kiállításrendezők számára is viszonylag hamar kialakul az alkotásokból egy rendszerezési elv, másfelől pedig azért, mert a teljes anyagot nézve, szinte minden esetben párbeszédek indulnak, belső rímek, történetek kezdenek körvonalazódni. Ezúttal is így volt, megjelentek összecsengő motívumok – otthon, otthonosság, fény és a fény hiánya, keresztény jelképek, derű és befelé fordulás –, és mindezeken túl vagy fölött ott lebegett egyetlen nagy rendezőelv: a kapcsolódás.
Milyen érdekes, gondoltam, a művészet nem tud nem érvényes lenni. Amikor kimondottan nem is arról beszél, nem is akarja szóba hozni egyik vagy másik témát, mégiscsak az igazat, a fontosat, a relevánsat mondja, azt, ami valahol mélyen foglalkoztatja az alkotót. A művész valahogy, néha akarata ellenére is, megfogalmazza azt, ami sokaknak mondanivalója lenne, aztán a mű maga dialógusba bocsátkozik egy másikkal, és elindul egy végtelen, termékeny történet.
Ha a mostani tárlatot kellene egyetlen gondolatba sűríteni, azt mondanám, hogy az elszigetelődéstől való félelem, vagy derűlátóbban: az egymáshoz való kapcsolódás fontossága lehetne a vezérelv. Annak a törékeny, finom egyensúlynak a megőrzése, amit évszázadokon keresztül alakítottunk ki, és most különböző okok miatt engedtünk részben elveszni. Határvonalon állunk: a változás (az élet felgyorsulása, a legkülönbözőbb fejlesztések sora) átformál. Nem is nagyon értünk sok mindent, csak kapkodjuk a fejünket, attól tartunk, lemaradunk valamiről. És pontosan eközben történik meg a baj: a kötelékek meglazulnak embertársainkkal, a kultúrával, a múltunkkal.
A legkülönbözőbb technikákkal és anyagokkal dolgoznak ezek a művészek, és valamiképpen mintha ugyanazon kórus tagjaiként szólalnának meg, csodálatos összhangzatot hoznak létre. Van közöttük olyan, aki csupán hobbiból fest vagy szobrászkodik, van, aki professzionális művész. Van, akinek számos díja van; van, akiről csak a szűkebb környezete tudja, hogy alkot. Itt, most együtt mondják, amit mondani akarnak. Együtt (is) beszélnek, évről évre megújulóan. Fontos nekik, hogy egy szalon keretében megképződjenek mint közösség.
Hát nekünk hogyne lenne érdekes megtapasztalni mindezt?

Farkas Wellmann Éva