Múlt héten, folyó hó 23-án egy kedves ismerősöm boldog névnapot kívánt. Egy másodpercig nem nagyon tudtam hova tenni a dolgot, de aztán leesett a tantusz: ritka keresztnév ugyan a Farkas, mégis többször előfordul a naptárban. Például augusztus 23-án, Bence, Árven, Aszter, Fajsz, Filip, Fülöp, Kurd, Minerva, Rózabella, Rózamari, Rózsa, Rózsi, Szidi, Szidónia, Teónia, Zágon, Zakeus, Zdenka, Zekő, valamint Zsadány társaságában. De számomra hiába. Ez a nap ugyanis valami egészen másról szól – 1948–1989 között ez volt pátriám, Románia nemzeti ünnepe. Kétségkívül megvoltak az előnyei, de a névnapozásra nem volt alkalmas.

A nemzeti ünnepet a kommunista hatalom azért tette e nevezetes dátumra, mert 1944-ben ezen a napon tört ki a Nagy Nemzeti Antifasiszta és Antiimperialista Fegyveres Felkelés. Legalábbis így tanították az iskolában, és ezt közvetítette a mozivásznon és a tévében futó háborús filmek tucatja, (ál)dokumentumfilmek tömkelege. Ezek szerint a kommunista párt szervezte meg azt az államcsínyt, melynek következtében Románia kiugorhatott a Tengelyhatalmak szövetségesei sorából, és átállhatott korábbi ellenségéhez, felvehette a harcot a Vörös Hadsereg oldalán. Nem kis történelemhamisítási bravúr ez, hiszen valójában Mihály király szervezte meg a puccsot – de ha az állam vezetése ezt rendelte meg, ezt kellett adni.

A jeles évforduló kiválónak bizonyult arra, hogy a Román Kommunista Párt, leginkább pedig a főtitkára, Nicolae Ceaușescu, valamint élete párja, Elena Ceaușescu, a nemzet tudósa megünnepelhesse magát. A nemzeti ünnep szabad nap volt, tehát igencsak megfelelt mindenféle grandiózus felvonulásnak. A gyárakból és üzemekből kivezényelték a népet az utcára, ahol az időben gondosan el- és előkészített lobogókkal meg tacepaókkal vonulva éltették lelkesen (hogyan másképpen?) a pártot, a vezetőit, a békét. A fővárosban természetesen katonai szemlét is rendeztek – rendes pártfőtitkár minden szocialista országban megtekintett ilyet egy évben egyszer. A megbízhatatlan elemek – mint magam is voltam – pedig teletömték a hátizsákjukat, vonatra szálltak, és elhúztak valahova, a természetbe, ahol pont az ellenkezőjét tehették annak, amit a felvonulók a poros aszfalton. Ha valaha utaztam igazi tömegben, az Romániában történt, a ’80-as években, a munka ünnepén meg aughuszonharmadikán. Némiképp árnyalta a két-háromnapos szabadság boldogságát a szomorú tény, hogy egy-egy falu kocsmájában sosem volt annyi sör, amit a turisták hulláma ne tüntetett volna el egy óra alatt, ezért a helyi bányászok, favágók és egyéb hegyi emberek nemzeti ünnepe sokszor borús és verekedős hangulatban telt, de ugye semmi nem lehet tökéletes…

Nos, ezért nem ünneplem magam augusztus 23-án.

De fussunk még egy rövid kört. Később, miután a felvonulások ünnepeltjeit elsodorta a változások szele, egy másik eseményről is szó esett, s esik ma is: a szintén ezen a napon, de öt évvel korábban, 1939-ben megkötött Molotov–Ribbentrop-paktumról. Ezen sokat nincs mit ünnepelni – 2011 óta viszont ez a nap a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja. Különösen érdekes ez Romániában: majd’ ötven évig ezen a napon kellett dicsérni a diktatúrát, mostanság pedig ugyanazon illik annak áldozataira emlékezni – ugye, kileng a bizarrométer mutatója?

Ünneplésre marad hát a másik nap. Mennyivel egyszerűbb: Luther Márton ekkor szegezte ki a wittenbergi vártemplom kapujára ama 95 tételt…

Király Farkas