Nemrég kiderült egy friss levélből, hogy Stockholmban is olvassák az Olvasatot, mert láthatóan tovább gurult a múlthónapban betűkből összeggyúrt hógolyó, a Zsurnál rovatban szóba hozott, egykor Svédországban készült és azóta Seattle-be elvándorolt rajzokkal kapcsolatban. A nyomozást csöppet sem forszíroztam, mégis, minap az alábbi sorok érkeztek ugyancsak Stockholmból, svéd racionalitással megspórolt ékezetekkel, borotváltan, villámposta címemre:

„Olvasva irasod, hozzateszem, tusrajzaid a ferjem, Pista egykori Agneta S. nevu Karolinska egyetemi asszisztensnoje keresere szulettek, aki munkaidba a nappalink falan mar elso latasra beleszeretett. Sokat utazo, muvelt, kiterjedt amerikai kapcsolatokkal rendelkezo familia tagja, rajzaidat szinvonalas ajandeknak szanta amerikai baratainak, ismeroseinek. Hogy pontosan mikor, hova és kihez hogyan kerultek, sajnos fogalmam sincs rola.
Egy optimistabb, szep tavasz remenyeben,
oleles,
P.”

Hát, ennyivel is előbbre jár a sztori, még ha a világtörténelmet és a világtörténet-írást nyilván nem fogja ez a pár szavas információ érdemben megváltoztatni; marad tehát továbbra is a csend, a rajzok túlélőképességének örökös csendje, és minden vonalháló továbbra is ott feszül bekeretezve ugyanazon a falon, ahol most éppen – ki tudja, hol van.

De nem is említeném a fenti post scriptum sorokat, ha nem kapcsolhatnék hozzá egy újabb kanyart, csak azért, hogy a múltkori eset ne legyen annyira magányos. Cape Town, azaz Fokváros, a Dél-afrikai Köztársaság büszkesége a Jóreménység fokától alig egy gondolathajításnyira terül el, és most innen, a világ e déli csücskéből jelentkezett minap egy ex libris gyűjtő, aki további nyomataim után érdeklődött. Azért mondom, hogy „további”, mert mint kiderült honlapjáról, már vagy tizenkettő van a birtokában, persze némileg talányos, hogyan utaztak el éppen azok, és éppen oda. Régi lapok mind, néhány évtizede születtek Kolozsváron megrendelésre, és feltehetően a könyvjegyek iránt érdeklődő gyűjtők közti cserebere és az adok-veszek ősrégi módszerének lebonyolítási szabályai szerint kóvályogtak el, mentek világgá, szerencsét próbálni. Viszont az első grafika, amit weboldalán megpillantottam, még ezerkilencszáznyolcvanháromban készült Kenéz Ferenc író barátomnak tiszteletem jeléül az erdélyi rózsaszínű álmodozás, de fekete színű valóság középkorában. A költő akkor tért vissza hollandiai tanulmányútjáról, vegyes érzelmekkel, ennek gondolatgazdag színfoltjai meg is jelennek az Egy holland ősz hátterében című versében, így aztán a magasan terpeszkedő erdélyi fennsík és a mélyen fekvő holland medence összehasonlítása, boncolása és felásása nem egyetlen beszélgetésünk témája volt. Mégis, akkor úgy tűnt, hogy az a hely, ahol tulipánul beszélnek, mégsem lehetett olyan alacsony szinten, mint ahogy addig gondoltuk, sokkal inkább egy mesebeli magaslaton pompázott, az édesített jólét vattacukor-felhőit csiklandozva. Ahol még a királynő is kerékpárral jár, mások előtt és mások után. Az pillanatig sem tűnt kétségesnek, hogy valamikor rászánom magam egy exlibris-méretű kisgrafikai lap keretei között gondolatváltásainkat pár vonás erejéig rézkarcban megörökíteni, ehhez pedig elkerülhetetlen volt egyfajta képi hollanditás jelzése, mondjuk Rembrandt-kori elemtársítással, ami a szélmalom-motívum dekoratív csattanójával talán legérthetőbben juttatható kifejezésre bárki számára. A szélmalom-motívum egyébként aktuálpolitikai világunk díszlettárához amúgy is igencsak passzolt, hisz bár csikorogva, de akkor még forgott az ideológiai morzsolókő gabona nélkül is, önmagát módszeresen elkoptatva.

Szélmalom. Ahova zsákokba zártan vándorol az élet, hogy ott megtöressen, hogy a sors kőharapásával majd mindent ledaráljon, felzabáljon. Akkoriban a semminket mindketten a diktatúrának ugyanabban a malmában őröltettük. Láttuk: a végső cél nem lehet más, mint a cipelés maga. Mindegy, mi rejtezik a puttony belsejében, fontos, hogy kínkeservvel kelljen vonszolni, még ha terhe nem is drága kincs, hisz szükségben bármi megfelelt, a homok vagy akár a kő is, igen, a sok-sok elhullt kő az apadó kutakból. S mivel teherhordás nélkül nem elképzelhető valódi földi vándorút, odakanyarítottam a kismolnár birodalmába egy zsákszállító alakját. Hisz zsák az emberét mindig megtalálja, akár látható rajta, akár nem. A légiesség szárnyai pedig, noha keretbe foglaltan felfehérlenek a felső sarokban, valódi tollak nélkül a helyzeten mit sem változtatnak. Még akkor sem, ha szívvel készültek, külön fejlapon, papírba préselt jelenléttel.

De íme a költő fent idézett verséből néhány sor:

„…csupán a világnak azt a felét akartam megtanulni
amit nem kaptam meg soha
s ami ma már ha jól sejtem megtanulhatatlan…”

Tán a próféta is súghatott valamit negyven esztendővel ezelőtt a versfaragó mester fülébe, mert mindmáig sem tanult meg (tudtommal) hollandul, de lehet, utóbb már szándékosan nem tette, és tán nem is bánja, mivel azóta sok huncutság derült ki a fekete tulipánok földjéről, a tulipáni gondolatokról, az egykor áhított színes vattacukorról, a hallucinált magasság valódi mélységeiről, s ennyi esztendő után ma már bizonyossá vált az is, hogy akár egy életen át meg lehet lenni cifra identitás és kerékpár nélkül, pusztán szürkeállománnyal transzilvánul verselve, és nem nélkülözhetetlen a légben forgó-pörgő széllapát sem, ha a földön biztosan megállhat a láb. Persze, a csomag, a hordozni való túlélőcsomag, az föltétlen ott kell fityegjen minden eldeformálódott csigolyasoron a sors szállítópapírjaival, életajándékként. S lehet bármilyen erős is a földi tömegvonzás, az mégiscsak némileg megnyugtató, hogy a baromi terhet nem kell örökkön-örökké cipelni. Csak addig, ameddig élünk.

Árkossy István

A Cape Town-i kisgrafikai gyűjteményből: