A Cape Fear egy csendes kis folyó valahol Észak-Karolinában. Unalmas hely, semmi sem történik soha. Kietlen erdőszélen, vad folyóparti tanyákon, lakóhajókon húzódnak meg titkaikkal együtt élő, magányos számkivetettek.
Az ilyen helyeken tanyáznak a lélekpusztaságokat bitorló szánalmas vagányok. Mocskosak és szürkék. Ezeken a helyeken nincsenek törvények, nincs számonkérés, a folyópart a bűn melegágyába fogadja az arra kóborlókat. Lehetne ez bárhol, Borsodban vagy a sztyeppén, de eszmefuttatásom inspirátora, a Cape Fear című thriller egy messzi földre kalauzolt engem.
A lelkükben is vannak kicsi tájegységek, mocsarak, lápok, unalmas tanyák, ahol magányosan elbújva, megrekedve toporognak elfeledett bűnök, titkok. Körbecsónakáznak lelkünk láthatatlan mezsgyéin. Megrekednek egy-egy kősziklán, elpihennek egy fűzfa alatt, majd hűsölnek és tovább ringatóznak, naponta körbejárják a rejtelmes területet. A bűnök, a titkok, a leplezések környékén pedig megül a félelem.
A félelem úgy úszik a lélek folyóján, mint egy összetákolt tutaj, csónak, hajó, uszáj. Mindenféle méretben és formában mutatkozik. Hiába rejtegetjük magunk elől, felbukkan, ha kell, ha nem.
A rettegés foka mérőszalaggal, súlymértékkel nem rögzíthető. Van ugyan egy tehetetlenségi faktor, ami uralja a lélekhez tartozó testet. Az időhúzás, a felállni nem tudás marasztaló nehezéke, a pániküzemmód, az időpontok káosza, az éhség és szomjúság érzetének elvesztése és az alváshiány állandósulása a kísérő tünetei.
Mire észrevesszük a jeleket, már úgy benövi az ágas-bogas szövevény, mocsaras dzsungel a legérzékenyebb pontot, hogy emberes kapavágások sem segítenek. Óriásokat és tündéreket hívunk elő az öröklött mesevilágból, ős sámánokat, hogy takarítsanak. Ha ez időlegesen megtörténik, megnyugvásokkal teli rövidebb időszakok jönnek el, fellélegzünk, vagy elfogadjuk, hogy a félelem már itt él tovább velünk, gazos lelkünket nem tudtuk megóvni a bajtól. Alkalmazkodunk.
De eljön egy pont, amikor kártevők szabadulnak fel, bogarak hemzsegnek szemünk előtt, végtelen csápjukkal rágják ki a megmaradt tiszta felületet. Szembe kell néznünk a súlyos csapásokkal: elhanyagolt lelkünkben felütötte fejét a bűntudat, a legveszedelmesebb szörnyeteg.
Néma percek, órák, hetek-hónapok, majd évek telnek el így, súlyosabb esetekben évtizedeken át kapálgatunk a susnyásban, sikertelenül. Mire elérkezünk a tűréshatárhoz, késő. Megfojtotta a lelkünket.
Akinek van kertje, jól tudja, nincs olyan, hogy vége. Kell egy metszőolló, egy kis kapa, egy lapát és előre eltervezett, módszeres munka. De nem csak tisztogatni kell. Új növényeknek, fáknak és cserjéknek adunk otthont, akik gyökérrendszerükkel újraírják a jövőt.
Ha nem tisztogatjuk ki időnként lelkünk begyepesedett lápjait, akkor elárasztja folyónkat az ürülék, a fahordalék, eltömíti pólusainkat, eltorlaszoljuk a szélcsatornákat, és fulladásos halál is bekövetkezhet.
De szembenézve a bűneinkkel, felvállalva azokat, nekifoghatunk a módszeres gyomlálásnak. A bűnbánás egyszerű módszereivel vezekelhetünk, megtisztulhatunk, új, árnyékot adó fákkal díszíthetjük kertünket.
A bűnbánat technikája megtanulható, ahogy a kertészet is. Nem törekszünk tökéletességre, az irány a fontos. Elmélyült tervezés.
A kertészetben a talaj a legfontosabb. Jó talajon jól növekednek a csemeték. Tehát az alapoktól kell kezdeni.
A gyermek még öntudatlan, de szabályrendszerben nevelkedik, minél nagyobb, annál inkább szegi meg a törvényeket. Túléléséhez azonban szükséges a szófogadás. Előbb vagy utóbb beadja a derekát. Jó esetben megérinti a Jóisten szeretete, és bűneit a Tízparancsolat alapján gyónja meg.
A felnőttek világában könnyű eltompítani a riadójelzéseket, a kényelem szele mindent elsöpör. Ezen a ponton kezd burjánzani a sok kúszónövény. A bűnök a bűntudattal együtt rakódnak egymásra, míg átláthatatlan szövevénye elveszi tőlünk az éltető levegőt. A fulladásos halál pillanatában azonban még mindig van lehetőség megmenteni a kertünket. Én úgy vélem.
A thrillerek világában – mint a Cape Fear című thrillerben is – a sebezhetőséget használja ki a gonosztevő. A bűnökkel terhes áldozatok titkos ösvényein át fúrja be magát a közelükbe, és használja ki óvatlanságukat.
Nekünk, akik egy film hatására, vagy mert bátorságot nyerünk a természet tanításából, vagy mert egy pillanatra leizzadunk a levegőtlenségtől, nem a gyilkosok kedvéért, de a gonosz elől védelmet keresve kell tisztán tartani a lelkünket, gyomot nem hagyva, magoncokat kiirtva. És akkor nem terheljük tovább a bűntudattal az amúgy is szorongásokkal teli életünket, és veszünk egy nagy levegőt!
Ne legyünk óvatlanok a bűneinkkel szemben!

Tallián Mariann