Sakktáblalepkék násztáncában látom magunk. Engem, aki vagyok, és téged, aki sosem voltál. Millió tűvel szúr a nap, a fotonok visszapattannak az ezerfaktoros naptejjel átkent bőrömről, legalábbis remélem. Parányi gyíkok hadserege fürdőzik a sugárzásban, holnapra megaszalódnak, de most meleg a vérük, hancúroznak, távol a sík mezőt széjjel nyargalják, nézik, vadásznak: élelmet és szerelmet keresnek maguknak, sok sikert nekik, inkább rájuk fogadnék, mint magamra. Én majd a sztrádán keresem a lehetőséget, a továbbjutást. Valahogy úgy, mint annak idején a barlangok járatainak végén: tovább lehet innen jutni, csak meg kell dolgozni érte, ásni az agyagot, bontani a kőtorlaszt, figyelni a huzatot s a karbidlámpa légáram által meglibbentett lángját. A föld alá már nem járok, bár néha elbújnék oda egy-két hétre, a karbidlámpa kiment a divatból, ahogy lassan az én történeteim is, csak extrém helyzetben fordulnak hozzá a barlangászok, ahogy az olvasók is az erről szóló beszélyeimhez.

Foltos gúnyájú víg legény, próbaútján nem kíséri gond, hegykirálynő csodabirodalmát két kezével vájja a bolond…

Virágja porának illatával bódítja a bodza a patakon túl tetszelgő frivol pipacsmezőt. Az egyetlen szépség a kánikulában, ami rád emlékeztet, te nem létező kékhajú gyönyörűség. Fehérből és vörösből raknám össze a kéket – a színhez kukoricamező zöldje és repcetábla sárgája kellene, kell. Majd megtalálom. Élő szirmok lebegnek, pillangók, immár másfélék. Nem látja senki, hát megnyúlok s óriás leszek, hogy az útmenti cseresznyefáról gyümölcsöt szedhessek. Szeretnéd, nekem ízlik, víz helyett is jó, helyetted is. Néhány szemet félreteszek, ha mézeskalácsot vagy egyéb mesebeli étket kellene magamhoz vennem, utána jól jöhet szájszáradás ellen. Mert az efféle étkek mindig szembe jönnek, tündérek és boszorkányok hozzák, te vajon kitől fogadtad el azt, amivel megkínálnál, ha léteznél. Oly sok mérgezett eledelt fogadtam már el – s adtam is –, inkább magam szedem magamnak s neked. Amúgy néha követ tennék a szádba, számba, makarónifélét, szalmacseppkövet. Talán egyszer újrakezdem, ismét lemegyek a földbe, csak hogy hozzak fel effélét. Megszeghetem a szabályt egy képzelt kékhajúért.

Ha léteznél, ajkad rózsaszínű lenne és puha. Még nem tudom, hogy selymes vagy inkább bársonyos. Talán egyszerre mindkettő. A hajad s a szemed kék, és elemed a víz, a tenger. Lepke volnál, meg gyík meg hal, egyszerre. Pók sosem. Esetleg virág, színes, mezei. Méhek ezrei gyűjtenék rólad a szeretetet. Gyűjteném rólad a szerelmet. Persze ha meglátnál, csak vidáman integetnél ennek a kőből és vasból levő társaságnak. Nekem. Aki vagyok, voltam és leszek.

Nem bánom én, ha a síromon nem lesz kereszt. Aki nem látta még a csend világát, úgysem érti ezt.

Én láttam, te nem, talán nem is fogod. Megszámlálhatatlan hangyává válik a napsugár a folyóparton, nincs békés helyem. Helyünk – most annyira kézzelfogható vagy, hogy már-már létezel, le tudnálak rajzolni, ha lenne efféle képességem. Festmény vagyunk a képzeletemben, Manet vagy Degas vagy Renoir ecsetelt ide, a folyópartra. Zöld napszemüveget képzelek kék hajadtól ölelt sárga arcodra, piros kalapot a fejedre. Lefényképezem, bár nincs is nálam fotóapparát.

Lepkék násztáncában látom magunk. Keress meg, és maradj velem. Te kék. Te blue mood. Te blues.

Király Farkas