Egy évet jártam képzőművészeti szakra egyetemre, alapképzésem magyar szak, mesterképzésem forgatókönyvíró, ezek mellett előszeretettel publikálok filmkritikákat, illetve képzőművészeti tárgyú esszéket. Ezt a felsorolást nem afféle gőgtől eltelve írtam le, sőt, inkább az „elkárhozott” ember üdvös, ám néha frusztráló pózától fűtve. Ugyanis aki professzionális szinten szeretne foglalkozni az egyes művészeti ágakkal, rá kell eszmélnie egy ponton, hogy nem ússza meg az irodalmi művek, képzőművészeti alkotások és filmek vég nélküli élvezetével, és analitikus aggyal is át kell rágnia magát a műalkotásokon (a bölcsész és a művészeti képzések másról sem szólnak), különben nem válik egyéb az emberből, mint maximum sokat látott és tapasztalt közönség. Ám a közönség-volttal együtt jár a naivitás, a műalkotás mindenféle elmélettől, elemzéstől, elvonatkoztatástól és absztrakt kontextualizálástól mentes, autentikus élvezete. Nagyon szeretnék közönség lenni – ám ez csak ritkán adatik meg, mivel egy film, egy szöveg vagy egy kép előtt beindul a túlelemző, analitikus szemléletem.
Egyetlen művészeti forma van, amivel kapcsolatban kifejezetten akarva, aktívan téve érte és szenvedélyesen őrzöm közönség-viszonyomat: a zene. A zene talán az a forma, ahol a leginkább szétválik az analitikus és az érzéki agy. Egy naiv befogadó, aki nem érti a szolfézst, nem tudja a hangokat, pusztán érzelmi alapon közelít a zenéhez. Én legalábbis ezt vettem észre zenész ismerőseimhez mérve magam.
Ám a zenén belül sem mindegy, hogy milyen zene. Klasszikus, jazz vagy könnyű? Van dalszöveg, vagy nincs? Mikori zenéről beszélünk?
Jómagam személy szerint messzemenőkig az elektronikus zene mellett köteleztem el magam. Noha a dalszöveggel rendelkező popzene között is van olyan, amiért rajongok, távolról sem annyi ízlésemnek megfelelő darab talál meg, mint az elektronikus zene vonalán. A dalszöveg: dráma és opera. A szöveg drámai tétjét, mondandóját, emocionális töltetét keretezi, húzza alá és érzékesíti a zene. A komolyzene pedig a kombinatorikus absztrakcióra helyezi a hangsúlyt. Legkésőbb az atonalitás megjelenése óta valójában hangkombinációk léteznek, bár a klasszikus zene alapvetően mindig is kombinatorikus természetű volt. Hangösszeállításait az egyes hangszerek hangrendszereire fűzi fel, ezzel létrehozva egy absztrakt teret, melyben a hangok egymáshoz viszonyulhatnak. Az elektronikus zene azonban sem nem könnyű-, sem nem komolyzene. Hangjai nincsenek hangszerekre felfűzve, arzenálját a számítógép mindent magába olvasztó kompetenciája adja. Akár még addig soha nem létezett, és hangszer által létre nem hozható hangok is megszólalhatnak a számítógépen. Az elektronikus zene valóban határtalan. Az elektronikus zene, úgy gondolom, a tiszta zene jelenlegi formája. Ezen belül pedig különösen fontos számomra az ambient műfaja.
Az ambient szó szerinti fordításban: környezet, az, ami körülvesz, vagyis olyan komplex rendszer, ami egyfajta önálló organizmusként működik, lelke van, tehát nem pusztán a körülöttünk lévő tárgyak egymásutánja. A zene is ilyen ambient formájában. Nem a ritmusra figyel, hanem a moodra, nem a klasszikus struktúra érdekli, hanem a hangok dramaturgiája, és azok érzelemkiváltó hatása. A műfaj atyja, Brian Eno egy anekdota szerint egy közúti balesetet követően otthon feküdt az ágyában, amikor is lemezt szeretett volna hallgatni. Barátnője hárfazenét tett fel, ám a lejátszót elfelejtette megfelelő hangerőre beállítani, így a zene halk maradt. Ahelyett, hogy Eno odafáradt volna a hangerőszabályzót piszkálni, inkább hagyta, hogy a halk zene hasson. Az pedig egybeolvadt az ablakon keresztül beszűrődő eső hangjaival. Íme: a zene nem dominálja a teret, nem kiszakít a valóságból, nem von el az élettől a kombinatorikus hangabsztrakció vagy a nyelvi alapú dalszöveg felé, hanem eggyé válik a környezet hangjaival, egyúttal meg is emeli azokat azzal, hogy műalkotásba komponáltként tünteti fel.
Rengeteg előadót lehetne sorolni, aki meghatározó a számomra. A műfaj másik pionírja Aphex Twin, aki a Selected Ambient Works 85–92 című albumával robbant be 1992-ben. Ha valaki belehallgat az albumba, véleményem szerint alig tudná megtippelni, hogy ezek a hangzásvilágok a rendszerváltás korában keletkeztek, annyira idegennek, újszerűnek és frissnek hatnak még 2026-ban is. Egy másik említésre érdemes lemeze a Drukqs, ami a zenei tapasztalat szinte összes berkét bejárja: van rajta gyönyörű melódia, ostorcsapást szinte elviselhetetlenségig loopoló és torzító zajongás, baljóslatú búgásból és morajlásból összeálló szerzemény.
Az ambient zenében nem hangok jelennek meg a szó hagyományos, zenei értelmében. Sokszor még a kottázás is meddő kísérletnek bizonyulna. Éppígy a ritmusképlet sem elengedhetetlen szervezőelv. Amik ezek helyett vannak, az az, hogy milyen hangok is kerülnek be a kompozícióba, ezzel pedig az adott hangfajták mögött húzódó ideológiákkal és érzéki tapasztalatokkal milyen érzelmeket képesek kifejezni. Aphex Twin egy harmadik híres albuma, a Come to Daddy címadó zenéje a death metál műfaját idézi meg breakbeat és jungle-szerű dobképletével, és a mögötte hosszan búgó, elektronikus gitár sötét monotóniájával. Az agresszió is érzelem, éppúgy, ahogy a melankólia vagy a boldogság is.
A hangfajták fontossága még jobban kijön a másik nagy kedvencem, a Boards of Canada felvételein. A duót a hantológia esztétikai irányzatával szokás rokonítani. A kifejezés Derridától származik, de Mark Fisher terjesztette el az általános esztétika területén. A hantológia az emlékezet és az idő, a soha nem volt múlt és a soha el nem érkező jövő műfaja. A BoC zenéjében védjegyszerűen fel-felbukkannak roncsolt hangfájlok, olyan beszédfoszlányok, amelyek mintha egy agyonhasznált magnókazettáról lettek volna kimásolva. A hanghordozó technológiák hibái is szerves részét képezik ennek a hangzásvilágnak: mindenhol ott egy sercegő lemezlejátszótű, a félanalóg technológia leharcoltságából eredő hangi pulzálás. A kedvenc darabom tőlük az Echus. Ebből immár ugyan fellelhető az interneten háttérbeszédtől megtisztított verzió, ám az eredeti felvétel alatt végig hallható egyfajta alapzaj, fütyülés, beszélgetés. Ezek nyilván a koncertről megmaradt hangfoszlányok – ám én jó darabig úgy képzeltem, hogy ezalatt a melankolikus, meleg és lassú szintetizátorfutam alatt egy meg nem történt piknik hangjai hallatszanak. A boldog időtöltés és a melankolikus, „jelenet felett lebegő” zene azt a képet ültették el bennem, mintha egy sok éve történt, kedves családi program megsárgult és kifakult fotóját nézném, szívem pedig mélabús nosztalgiával telítődne a mindent bekebelező idő kijózanító igazságával szembesülve.
A negyedik előadó, akit zárásként megemlítenék, Saib., tőle pedig a Gentle Breeze című dal. Ez a dal csobogó patakkal, csicsergő madarakkal kezdődik. Mintha valamifajta édenkertben lennénk. Egy alkalommal akkor hallgattam ezt a dalt, amikor a falumban sétáltam ki a busz elé. Ha levettem a fejhallgatómat, ugyanúgy madarakat lehetett hallani. Az ambient programjának kicsúcsosodása: a környezeti zajok zenévé válnak, a zene pedig belesimul a környezet zajaiba. Az élet művészetté válik, a művészet pedig életté lesz.

Hegyi Damján