Búcsúzás

Amikor az előző tárcámat írtam, azon gondolkodtam, milyen lesz ez a 2024. Emlékeztem azokra, akik az előző évben vetették le a földi porsátort és mentek egy másik világba. Január nem tétlenkedett. Számomra két kedves szerzőt is elragadott: Ferdinandy György és Fodor Géza már égi tintával folytatják az írást. Újra megállított az emlékezés, újra éles késként hasított végig egy sor, egy mondat. Szeretettel gondolok rájuk, mosolygok, ha egy jó történet eszembe jut róluk, mert őszintén hiszek a folytatásban.

A Biblia szerint ajándék évek vannak hetven fölött, próbálok ebbe kapaszkodni. És szintén a hitem segít elfogadni azt, hogy mennyire végesek vagyunk, mert hiszek abban, hogy a csodálatos földi életen túl egy még csodálatosabb vár. Ha kételkednék, talán túl sem élném. Amikor egy kedves írótárs meghal, úgy érzem, mintha családtag ment volna el. Megnézem a közös képeket, leveleket, előveszem a könyveiket és lassítok. Idén korán jött ez a lassítás, váratlanul is. Próbálom az apró dühöt, az igazságtalanság érzetét hálává szeretni, hiszen hálás vagyok, hogy ismertem ezeket a nagyszerű embereket. Nehéz írni, és nehéz volna nem írni is. Hiszen a leírt emlékező szó is egyfajta tisztelgés az emlékük előtt. Szeretem azt hinni, hogy ilyenkor az olvasó, aki nem ismerte a nevüket, rákeres egy írásukra, és megtalálja bennük a csodát. Halálhírük még ott kering az internet oldalain, emlékeznek, nyilatkoznak a szerzőtársak, tanítványok, barátok, talán ők is hisznek benne, hogy így lassabban halványodik az emlék. Ilyenek vagyunk, kicsit sérülékenyek, néha esetlenek, néha hiszünk magunkban, olykor meg azt sem hisszük el, ami megtörténik velünk.

Álltam ma az egyik könyvmentő előtt, és rám ragyogott Jókai Anna egyik kötete. Szinte odaköszönt. Mosolyogva vettem a kezembe a kötetet, amit egyszer régen ő mosolyogva dedikált egy olvasójának. Kicsit összeszorult a szívem. Most újabb szerzők köteteinél fogom ezt érezni. Ők ott vannak már a másik, szebb világban, évről évre többen ott. Szaporodnak a halottaink, rutinosabban gyászolunk, és egyszer magunk is továbbmegyünk. A köteteink ott lesznek majd a polcokon, a filmek, hanganyagok, fotók maradnak, és csak reménykedünk, hogy valaki ránk is szeretettel fog emlékezni. De addig ez a mi dolgunk. Mi gyújtunk gyertyát, éltetjük az emléküket. A magyar nyelv valóságos csoda, és ezek a szerzők ezt a csodavilágot tárták az olvasók elé, a legszebb köntöst húzva a legrútabb történetre is. Ha az életükről olvasunk, láthatjuk, hogy nem pottyant az ölükbe semmi könnyedén. Ha felidézem az arcukat, két teljesen különböző arc van előttem. Ferdinandy György mosolya, ami soha nem tettetett, mindig őszinte volt, nem holmi amerikai vigyorgás, hanem a szíve legmélyéről fakadó. Ha Fodor Géza arcát idézem, egy kemény, szinte komor arc sejlik fel. Mégis mindkettejük szemében mélységes csillogás ragyogott. Olyan csillogás, ami nem hasonlít semmihez. Elvitték magukkal, de ránk is hagytak belőle. Olvassuk őket, gondoljunk rájuk, beszéljünk róluk! Álljon ez a tárca is a többi emlékező gyertya között, őszinte mély tisztelettel búcsúzom. Még találkozunk!

Lőrincz P. Gabriella