A múlt héten, amikor épp egy debreceni iskolában rendhagyó irodalomórát készültem tartani, bemutatni a kárpátaljai irodalmi élet egy szeletét, jött a hír, hogy egy közölünk útra készül. Néhány órán belül pedig futását elvégezte, megtért a Teremtőhöz Zselicki József. A verseivel először a Vergődő szél című antológiában találkoztam, aztán valamilyen iskolai versmondó versenyen nyert könyvcsomagban egy sovány kötet lapult. Mit sem gondoltam én akkor még, hogy valamikor ennek a kötetnek a szerzője milyen helyet foglal majd el a lelkemben, a szívemben. Az első publikációim után megismerhettem személyesen Kárpátalja nagy öregjeit, köztük Zselicki Józsefet. Mesélt a kezdetekről, a pályakezdésről, Kovács Vilmosról, aki talán ma is legenda a kárpátaljai írók számára. Mesélt a politikai változásról, szervezetek alakulásáról, s közben barna szemei szikráztak, amint a versei a papíron. Szinte fölkarcolják a szikár sorok az ember lelkét, fölösleges sallangok nélkül valóságot mutatott, igazat. Még akkor sem tudtam, hogy hamarosan Józsi bácsi az apósom lesz, és apának hívhatom majd. De így történt, s nem csupán költőtárs, hanem após lett abból a valakiből, akinek a verseit kislányként olvastam először. Szerettem hallgatni, ahogyan beszél, szerettem, ahogyan a verseit a közönségnek előadja. Makacs volt, bosszantóan makacs, pattanásig tudta feszíteni a helyzeteket, s közben mosolygott hófehér bajsza alatt. De sosem volt rest segíteni, emlékszem, sorra vettük a verseimet, tanácsolt, javasolt, javított – és nevettünk, csak úgy néha, hogy más nem értette. Verset kértem tőle folyóiratba, azt mondta, csak akkor adja, ha el tudom olvasni. El tudtam. Egy ungvári kis füstös kocsmában voltunk, forralt bort iszogattunk. Odaadta a verset, s csupán annyit mondott: azanyádistenit! Akkor köthettünk szövetséget, kimondatlant.

A tanári pályát sosem hagyta el, nem hagyott fel a versírással sem, de nem engedte ki a verseit a keze közül. Egy hatalmas bőröndben rejtegette őket. Nagyon ritkán publikált, a kézzel írt macskakaparást csak néhányan tudtuk megfejteni. A szovjet rendszer elnyomása kettétört benne valamit, olyan sebet hagyva, ami soha nem gyógyult be. Utolsó verseskötetét, Az ismeretlen katona (Intermix Kiadó) címűt én szerkesztettem, nem volt könnyű a szerző kedvében járni, sosem volt elégedett, vagy legalábbis azt mondta. Talán a rengeteg harc miatt volt olyan dacos, ahhoz szokott hozzá. Nem csak családtagként borult most gyászba a lelkem, de költőként és kárpátaljaiként is. Kevesebben lettünk. Nem olyan hír ez, ami felveri a sajtó hasábjait, inkább afféle, ami behasítja a lelket, azokét, akik ismerték. Úgy mondják, a költő nem hal meg, mert tovább él a verseiben. De meghal az ember, s fájdalmat okoz a hiánya, akkor is, ha csodás anyanyelvünk jobblétre szenderülésnek nevezi a halált. Én így búcsúzom, szerény eszközzel; olyan űrt hagyott maga után a lelkemben, amit sosem lehet betölteni. Emlékét őrzöm, őrzi mindenki, aki ismerte; verseiben tovább lobog a szenvedély, a dac, a nemzet iránt való elkötelezettség.

Lőrincz P. Gabriella