A peronon, sarkam nyomán, a bőrönd kerekei nyikorogva gurulnak. Ismerős zajok kísérik akadozó útjukat. A vonat türelmesen várakozik az utasaira, köztük ránk. Elérjük, mint mindig, és a megszokott, flegma nyugalommal szállunk fel, keresgetjük a helyünket, bontjuk ki szendvicseinket, és suhanunk egy vidéki fellépésre, a katarzis felemelő élményének reményében.

Fáradtan elmerengek, nézem a bőrönd kerekeit. Foszladoznak, és kopottak, fityeg a gumi rajtuk, a bőrönd alja poros, fogantyúja szakadozott, lassan újat kell venni, állapítom meg magamban.

Mi mindent cipelünk ezekben a bőröndökben! Ha kinyittatná velünk a kalauz, felnevetne. Kibukkanna egy sárgaréz templomi kehely, máskor hatalmas földgömb, aztán egy kétméteres sodrott kötél, amolyan iskolai tornatermi, akadna ötven darab hajtogatott papírvirág, díszesen megmunkált lúdtoll és tinta, vagy csörgőórák, tucatnyi, könyvek, gyertyák és színes kalapok. Minden utazásnál másféle kellék kandikálna ki a bőröndből.

Vándorok vagyunk, akik személyes holmi helyett költőket, írókat, irodalmi és történelmi korszakokat megidéző kellékekkel tömjük meg képletes tarisznyánkat, útravalóul az eljövendő nemzedéknek. Utazók, akik az alkotók életművein keresztül, ki-bejárnak azok lelkébe. Cipeljük a magunkba zárt igazságot, hitelt érdemlő figyelmeztetést, jóslatot, mit a zsenik ránk hagytak. Nem tudunk nyugodni addig, míg a metamorfózis természetfeletti jelenségében ne találkoznánk velük. Vándorok, akik megszállottan muzsikálnak, szavalnak, akik kifacsart lelküket, fizikai határaikat örömmel feszegetve vágyakoznak arra a megmártózásra, mi a transzcendens térben a közönség és előadó között jön létre, és történik valami, ami kitágítja tudatunkat, lelkünket, szellemünket, majd egy magasabb rendű valóságba irányít. Rövidke pillanatokra csupán, de mégis.

Abba a létállapotba, amit katarzisnak hívunk.

Mikor az előadó és közönsége között néma párbeszéd jön létre, tekintetek és lélegzések összhangja teszi intimmé a találkozást.

A bőrönd légterének láthatatlan zegzugaiba tömörödött érzések, extatikus érzelmi skálán átélt pillanatok és valóságos kellékek, mind ehhez szükségesek: felbecsülhetetlen értékek, miket egy életen át cipelnek az olyan hajthatatlan vándorok, mint amilyenek mi vagyunk.

Nézem magam a tükörben. Felkenem az alapozót, aztán jön a púder, utána a szemhéj színezése, a szempillafesték, szemceruza, végül a pirosító és a rúzs. A begyakorolt mozdulatsort ujjaim már vakon ismétlik. Nézem a tükörben a végeredményt. Nem vagyok elégedett. Árkok, ráncok a bőrön. Hibák és hiábavaló félelmek repedései. Akárcsak az út pora, sara vagy az aszfalt gödrei a bőröndön, a lelki megterhelés nyomot hagyott a lelkemen, testemen, arcomon, bőrömön. Az úthibák zökkenői a bőröndben tesznek kárt, sorsom szakadékai az életemben; körberovátkázzák bőrömet, és repesztik szét, árkokat ásnak, aztán a ráncok húzódnak tovább, egyre mélyülnek, be nem hegednek, csak egyre mélyülnek és vastagodnak mind. Ezt is ki kellene cserélni, mint a bőröndöt, sóhajtom, de legalábbis a kerékcserével egyidejűleg, az arcomon is ideje lenne némi frissítésnek.

De ahogy a bőröndöt sem, úgy az arcomat sem javíttatom meg, ez már csak ilyen, mondaná a bölcs nagymamám, aki annak idején útnak eresztett. Megvárom, míg magától tönkremegy, legalábbis a bőrönd. A többi jön magától, nem kell rá várni.

Ez az arc, ez a bőr az, mely végigkísért az utamon, kitartott mellettem, sikereket hozott, elrejtette, amit kellett, de kifejező is tudott lenni azokban a katartikus pillanatokban, amikor teljesen kitártam a lelkemet, legalábbis amennyire csak tudtam. Hittem abban, hogy ez az arc, ez a bőrönd, kellékeivel együtt, mint vízcsepp a tengerben, megváltoztatja a világ sorsát. Hiszek a szó erejében, a létezés mágiájában, a misztikus csatornában, ami összeköt mindannyiunkat, lelki társakat egy fellépésen, amely szakrális térré változik a költészetben.

Kinézek a vonat homályos ablaküvegén. Mint a fáradt vándorok, kik jól dolgoztak, és a „bőröndbe dobált” pénzekkel gyarapodva tengődnek tovább, hol jobban, hol esetlenebbül, megtérvén egy fellépésről, kielégülten pihenünk meg, a katarzis csendjével gazdagon.

Lelépek a vagon lépcsőjére, és nagy lendülettel leugrok a peronra. Merre, hová visz a vonat, oly mindegy, csak a megérkezés számít.

A bőrönd kerekei felverik a port, felverik a csendet, az esti megérkezések idején a kerekek zajosan tapossák a macskaköveket. És minden egyes zökkenő új hegeket, hajszálrepedéseket ró a többi mellé. Cipőink koppanása ritmusosan követi lábunk nyomát.

A Pilinszky-előadáson egy bőrönd árválkodik az üres színpadon. Ennek az előadásnak ez az egyik kelléke. Bőröndben a bőrönd, kis matrjoska babákra emlékeztetnek, rendre megmosolygom. Régi, csatos darab, tán a nagyapámé volt, ki tudja már. Nem csukódik rendesen, és horpadt is a teteje. Semmi sem tökéletes. Épp ezért került fel a színpadra. Jelképezi az esendő vándort, az útkereső embert, aki abban cipeli minden kétkedését. Mert a tökéletlenség a legszebb, a legegyedibb dolog a világon!

Nincs különösebb helye, egy megidézett templomi miliőben helyezkedik el, ahol éppen elfér. Nem didaktikus jelkép, de mégis, talán emlékeztet arra, hogy vándorok vagyunk mindannyian, ki erre, ki arra a vonatra száll, és mindenkinek más kellék dukál, de szükségünk van arra, hogy rátaláljunk egy megváltó pillanatra, amikor átélhetjük a katarzist.

Tallián Mariann