Vajon honnan ered az a rossz szokás, hogy pénzt másoknak borítékban adunk oda? (Eleve honnan ered az a borzalmasan rossz szokás, hogy pénzt adunk másoknak?!)

Én sajnos igen ritkán kapok pénzt borítékban (is): tulajdonképpen egy zsebemen meg tudnám számolni, hányféle alkalommal. Annál gyakrabban adok viszont. És mindig ott van ez az automatikus mozdulat, amivel az ember elmegy a boltba, kiállja a sort, megveszi a borítékot, majd jól belepakolja a pénzt… aztán van, aki/amikor lezárja, van, aki/amikor nem. (Oké, ez már inkább mozdulatsor.)

Abban a kevés esetben, amikor kaptam pénzt, és voltam annyira szemérmes, hogy ott a helyszínen nem szaggattam fel a borítékot és számoltam meg undorító és gusztustalan mozdulatokkal, egészen hazáig (vagy az első csöndes és sötét sarokig, ahol megtehettem ezt a borítékgyalázást) körülbelül a gutaütés környékezett, hogy vajon tényleg benne van-e a pénz a borítékban, vajon tényleg annyi van-e, amennyit mondtak, meg egyáltalán!, a fene enné meg, máskor átutalással kérem. Persze mindig megvolt – de kinek hiányzik ez a stressz?!

Ugyanakkor kifejezetten rosszulesik, ha valaki előttem nyitja ki a borítékot és számolja meg a pénzt, valahányszor én tapintatoskodom oda a fizetséget, jattot, kenőpénzt, hálapénzt, akármit borítékban. Hiszen ez az ember kétségbe vonja, hogy én tisztességes vagyok a tisztességtelenségben! Kiterítem (mindjárt) úgyis! (Mondanom sem kell, hogy mindig megvan a pénz, amennyit ígértem, ilyenkor csöndes elégtételt érzek, amikor a jobbérzésű borítékfeltépők kicsit elszégyellik magukat.)

Eleve mi szülte a világra ezt a hülye áltapintatot a borítékkal?! Mintha valami bűn vagy illetlenség lenne pénzt csupaszon átadni… Pedig pedig. A pénznek nincs szaga, általában semmivel sem koszosabb, mint egy kilincs, azt mégsem borítékkal fogjuk meg (csak az igazán kifinomult közlekedők, persze). Nem értem, ki találta ki ezt az egész marhaságot. Sokkal korrektebb volna szépen a másik markába leszámolni a pénzt, hogy lássa is közben. Én lélekben az öreg székely bácsival vallok egyazon hitet, aki bement a bankba és kérte az összes pénzét. A bankos odaadta neki, az öregúr elfordult, sokáig piszmogott, majd jelezte, hogy szeretné visszatenni a számlájára. Na de hát akkor miért vette ki?, kérdezte hüledezve az ügyintéző. Csak látni akartam, megvan-e mind, így a székely bácsi.

Igen, látni akarjuk megvan-e.

Szerencsére (figyelem, itt talán még nem túl késő és elég korai szólnom, hogy ez az egész cikk az ún. „iróniá”-ra épül; tényleg, mi az az „iróniá”, kérdezhetik most önök, így ragozd el a napot…) vannak vidékek (ugyebár), ahol a nép bátran szembemegy a nyafka píszískedéssel a hülye borítékok tekintetében…

Erdély egyes szegleteiben a lakodalom ajándékosztós csúcspontján a következő történik: a szemérmes vendég szemérmesen beledug egy kis pénzt a borítékra, hogy az ifjú pár vegyen majd belőle teflont meg muflont, és diszkréten lezárja, az asztalra teszi, lássák a szomszédok, ő már készen van. Igen ám, de ekkor elindul a násznagy egy kosárral, és… és amikor az első borítékot átveszi, szép komótosan feltépi, s mennydörögve elordibálja az egész díszes vendégsereg okulására, hogy Kis Pista, száz láj. No, Kis Pista a föld alá süllyed szégyenében, mindenki megvetően nézi, és közben észrevétlenül próbálja felbontani a borítékot, és párszáz lejt az ő szintén egyszáz leje mellé csempészni. Aki Kis Pista mellett ül – Nagy Pista –, annak nincs ideje pénzt tenni a borítékba, így elhangzik, hogy ő is csak száz lejre taksálta a vendégfogadást. (Páriaként élnek tovább, de ők a szükséges áldozatok, akik meghozzák a többiek adakozó kedvét.) Násznagyuraimnál nagyobb pszichológus még Bécsben sem forgott sok Freud idejében: ugyanis egy jó násznagy ilyenkor valamilyen ürüggyel kifutkos a teremből, hogy a népnek legyen ideje tapintatosan legalább ötszáz lejt a borítékba tenni, és megvetésével sújtani a Pistákat.

Utána visszajön, és megy minden, mint a karikacsapás: gyűl a pénz, mindenki boldog, a Pistákat megbicskázzák, és nyomban indul is a szerelemvonat. Így kell ezt csinálni. Pokolba a borítékokkal! Helló, emberek, ébresztő!

Nagy Koppány Zsolt