Sem belváros, sem külváros a mi utcánk, de mindkettőből van valamennyi, ez a jó benne. A százéves bérházak falán itt is, ott is emléktábla, hihetetlen, mennyi híres ember élt itt, egész érettségi tételsort lehetne belőlük összerakni. De most nem róluk szeretnék szólni, hanem a boltokról és boltosokról, akik itt várják a vevőket.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Éjjel-nappal forgalmas a mi utcánk, ezért aztán mindenféle bolt meg üzlet talált helyet magának, azokban mindenféle boltosok. Írtam már erről, hadd meséljek most többet róluk. Ott van például a fornettis néni. Kedves, mosolygós, gömbölyded, középkorú hölgy, ujjatlan fehér köpenyben bent üldögél a pogácsák és sajtos masnik mögött, vagy kint áll a bolt ajtajában, köszön az arra járó ismerősöknek. Alig hihető, hogy abból a kevés vevőből, aki betér hozzá, megél, mégis mindig jó kedvű és kiegyensúlyozott, mint akinek tökéletesen elegendő életfeladat, hogy ráérősen szemléli a világot.

Szemben a szomorú zöldséges soha nem mosolyog. Ő is egyedül van, még kisegítőt sem látni nála soha. Magas, jó megjelenésű férfi, egykor jóképűnek mondhatták. A hozzá szólónak egy-egy szóval válaszol, különben hallgat. Milyen nehéz titkokat hordoz, nem tudható, ő biztosan nem mondja el soha senkinek.

Az alagsori kifőzdésben nincs semmi rendkívüli. Ebédidő körül jó forgalma van, sokan helyben esznek, sokan elviszik az ételt, hordja ki a rendelést a konyhából, szedi be a pénzt, és közben süt róla, hogy utálja a munkáját. Szegény. Nehéz lehet úgy élni, hogy az ember utálja, amit csinál. A szembeni kifőzdés nő sem boldog, de nála talán érthető. Két-három évtizeddel ezelőtt nagyon vonzó nő lehetett, ez még a mostani magatartásában is tükröződik. Akkor bizonyára nem olyan jövőt képzelt magának, hogy hónapszámra műanyag dobozokba pakolja a nokedlit meg a zúzapörköltet. Csalódás lehet neki az élet. A főztje azért finom.

Az alagsori élelmiszerboltos egy rejtély. Két nagy élelmiszerbolt is van az utcánkban, ez ráadásul romlandó dolgokat nem is tart, csak olyat, ami hűtő nélkül tartható. Nem is megy be hozzá szinte senki. A járdára néző ablakon át látni, ahogy a középkorú férfi késő estig ül odalent a fölnyitott laptopja mögött, az embernek nincs kedve zavarni őt. Egyszer azért lementem, éppen útba esett, gondoltam megpróbálom. Amit kerestem, nem volt kapható, de megláttam egy üveg jó nevű, drága bort a polcon, kedvem támadt rá. Nem ér az annyit, mondta a boltos anélkül, hogy nyúlt volna érte. Ha nem, hát nem. Van valami olcsóbb? Nincs. Többet nem próbálkoztam, ahogy látom, más sem nagyon. Ül odalent, és a világhálón át talán egy másik világban kalandozik, ahol nincsenek alagsori élelmiszerboltok, nincsenek vevők, csak pálmafák és homokos tengerpart.

A kebabos fiú biztosan nem álmodozik ilyesmiről. És nem is boldogtalan, inkább elégedettnek látszik, miközben gyorsan jár a keze, vagdossa le a megsült húst a forgó nyársról, tölti a pitákat, és közben beszél, egyre beszél. Csípős mehet? Minden mehet, hagyma is. A kebabos fiúnak apja, anyja szír, de ő magyarnak tartja magát, ez az ország a hazája, szívesen beszél róla, ha kérdezik.

A kínai boltos semmiről sem beszél szívesen. Ül a pénztárpultban, és telefonon kínai filmet néz, előtte műanyag integető macska. Ha megkérdem, hol van a fogkrém, borzasztó magyarsággal, de készségesen megmutatja, aztán nézi tovább a filmet. Lehet, hogy itt éli le a hátralévő életét, de az ő hazája továbbra is Kína. A boltja is egy darabka Kína. Majd a gyerekei, ők már itthon lesznek otthon.

Bencsik Gábor