A tinikortól a fiatal felnőttkorig a hatalmas buliké a főszerep, a születésnapok megünneplése talán ilyenkor a legfontosabbak az ember életében. A végre tizennyolc, végre nagykorú életérzés valóban izgalmas, hiszen valami egészen új dolognak a kezdete. Ugyanakkor ebben az időszakban jelennek meg a maradandó barátságok, azok az emberek, akik sosem felejtkeznek el a jeles napról, de a hétköznapokban is mellettünk vannak. Még mindig fontos az ajándék, de érzi már az ember, hogy nem azon múlik a boldogság. A húszas éveinket elhagyva pedig lassan egy nyugodtabb ünneplésre vágyunk, inkább csak a kerek évfordulók idézik a valamikori nagy, akár több napig is elhúzódó, hangos ünnepléseket. Előtérbe kerül a család, a meghittség, a közeliek, akik az élet derekára már nincsenek is olyan sokan. Az ajándékok jól esnek, de már nem számítanak. A születésnapok halkabbak lesznek és többet ér egy kellemes beszélgetés, egy jó vacsora, mint bármi más. Mert szeretünk megállni, lassítani, nosztalgiázva régi képeket nézegetni, s talán ez az érzés kísér életünk végéig, ezekre a dolgokra vágyunk minden ünnepen. Egy utazás, egy jó film, egy ölelés már hatalmas ajándékok nélkül is boldoggá teszi az ünnepeltet. Nyilván nem lehet ezt mindenkire érteni, mert mindig vannak máshogy gondolkodók, mindig van kivétel, de azt tapasztalom, hogy az emberek nagy része így van ezzel, akár tehetősebb, akár nem.

2009-ben ez is megváltozott kicsit. A kétezres évek elején születettek már beleszülettek egy nyitottabb világba, egy olyanba, ahol már nem elég a buli, sem az ajándék, már meg kell mutatni. Nekik már fontos lefotózni az ajándékot, a tortát, a buli résztvevőit, az alkalmi ruhát, sőt, néhány kellemetlen pillanatot is. Ők már a fészbukozás gyermekei. Szinte nem is emlékeznek arra, hogy milyen volt a közösségi média létezése előtt. Nem tudják, hogy régebben csak újságokban, rádióban, televíziós kívánságműsorokban küldtek köszöntőt egymásnak az emberek, és hogy ez milyen nagy dolognak számított. És levelet, képeslapot postáztak, kézzel írottat, olyan igazit. Azt sem tudják már, hogy egy fotó készítéséhez meg kellett látogatni a fényképészt, aki beállította a fényképen szereplőket, hogy a színes fotó elkészültére várni kellett, és ritkaság volt, ha egy kép nem fekete-fehérben készült. Most, amikor már nincs magánéletünk, amikor a méhen belül épp fejlődésben lévő magzatról is fotót teszünk a fészbukra, épp csak halottaink képeit nem láthatják az ismerőseink, amikor alig tudják szegény fiatalok túllicitálni egymás buliját, tűzijátékkal és ki tudja még, mivel, lassan elfelejtődnek a régi dolgok. Csak az a fontos, hogy minél többen köszöntsenek fel, csak annyit írjanak: boldogat!, az sem baj, ha az utcán már meg sem ismernek, csak valami nyálas képeslappal tömjék tele az idővonalat. Érdekes dolog lesz megfigyelni, hogy vajon ezeknek a fiataloknak, majd amikor negyvenfelé érnek, milyen szokásaik lesznek. Vajon ők is átértékelnek, megnyugszanak, vagy náluk már más lesz a tempó? Nem tudhatjuk, és nem is fontos, csak az, hogy legyen boldog minden ünnepelt.

Lőrincz P. Gabriella