Évente egyszer néhány napig az foglalja le a kopasz Körmöczi gondolatainak túlnyomó részét, hogy bizony nevet kellene változtatnia. Nem a családnevét, azzal nincs semmi baj – hanem a keresztneve, na az éppenséggel egyéb is lehetne. Pedig olyan szép, dallamos: Szilveszter. Ráadásul az év utolsó napján az egész város, az egész ország őt – vagy legalábbis őt is – ünnepli. Ami nagyon szép dolog amúgy, csakhogy, mivel ő az egyetlen olyan biztonsági őr a cégnél, aki nem valamelyik környékbeli faluból ingázik vagyont védeni a városba, már évek óta minden szilveszterkor dolgoznia kell. És ez rosszul esik neki, nagyon. Ezért azon szokott morfondírozni karácsonytól vízkeresztig, hogy bizony más nevet kellene viselnie. Valami egyszerű, nem hivalkodó nevet. István kizárva az államünnep miatt, György a város ünnepe okán. De még így is van számtalan elegáns férfinév.

Ezen töprenkedik az év utolsó napjának estéjén a kopasz Körmöczi ebben a háromszor háromméteres házikóban, ahonnan éjszakánként a szolgálatos biztonsági őr vigyáz a festékraktárra. Meg azon is, hogy Kalács, a bányász-zenekarbeli régi kollégája valóban beugrik-e felköszönteni, ahogy azt nemrég ígérte. Hiszen az ígéret szép szó, de manapság mintha nem lenne korszerű, főleg egy olyan valakinek a részéről, akit tíz éve elvitt az ördöge Amerikába vagy hova, s azóta semmit nem lehetett tudni róla egészen az idei szüretig, amikor is visszaköltözött.

De mennyire örült a volt zenésztárs, amikor összetalálkozott Körmöczivel! Mindent tudni akart: mi minden történt egy évtized alatt? Szilveszter valamelyik kocsmában hosszasan mesélt Kalácsnak arról, hogy miként zárták be a bányát, ki mit hordott el a felszerelésből, hogyan lopják egyesek a szenet életüket kockáztatva. Meg arról, hogy mindenki folyton dolgozik, ha lehet, még álmában is, hát nincs idejük fújni a rezet – akinek meg nincs dolgozni valója, az meg eladta a lakást, a bútort, s végül a hangszert is, szóval zenekar sztornó. Nincsenek már bálok, lakodalmak, s ha valahol mégis összeülnek a népek valaminek örvendezni, hát gépről szól nekik a zene, mert egyrészt olcsóbb, másrészt a gép nem rúg be és nem fúj falsot. Ő maga pedig, aki anno amolyan sztárklarinétosként talicskával hordta haza a pénzt, most, ötvenéves fejjel, vagyonőr, több tonna festékre ügyel, nehogy kiszökdössenek a hordók a lerakatból. Még szilveszterkor is, a fenébe.

– De te nem adtad el a hangszert, ugye? – kérdezte tőle Kalács.

Körmöczi ingatta a fejét, hogy nem, nem adta el. Nem tenne ő ilyet, forogna a nagyapja a sírjában, meg az apja is, volna nyüzsgés a temetőben.

– Miből gondoltad, hogy még megvan? – kérdezett vissza a kopasz őr.

– Abból, hogy a bal kezed ujjai most is folyamatosan játszanak valamit egy légklarinéton.

Szilveszter a kezére nézett, kis ideig mustrálgatta az ujjait, kifelé, majd visszafordította kézfejét.

– Ez jól van így – folytatta az amerikás –, még emlékszem, hogy annak idején a kocsmában mindig az ujjaidat néztük. Amint megállt a mozgásuk, menten szedelőzködtünk, s vittünk magunkkal téged is. Mert ha nem, hát hamarosan ökölbe szorult a kezed, és akkor már késő volt a békéhez.

– Rég volt, igaz se volt – vágta rá Körmöczi. – A must ellenben nem okoz háborúságot. Hacsak a belőle túl sokat magához vevő egyének beleiben nem. Mint a mellékelt ábra mutatja – s a hasa felé irányította mutatóujját. Ekkor ígérte meg Kalács, hogy Szilvesztert a neve napján meglátogatja, ha elárulja neki, hol is van az a festékfarm.

Körmöczi épphogy befejezi a találkozásuk felidézését, az őrház ablakának zörgetése rángatja vissza az éppen történő valóságba. Megbillenti a kinti lámpa kapcsolóját, s a fényben felismeri Kalácsot, aki egyik kezével szatyrot mutat fel, amelynek anyagán átsejlik néhány üveg körvonala, másikkal pedig fából készült dobozt, amilyenben fúvós hangszert szokás tárolni. Az őr örömmel nyit ajtót a régi-új ismerősnek, s meg sem szólal addig, amíg az ónos esőben átázott kabát meg egyéb kellékek – mint például poharak – a megfelelő helyre nem kerülnek. Mert kivételesen el fog tekinteni a szabálytól, és megiszik ő is egy-két pohárral.

A második pohár után az amerikás ember kinyitja a fadobozt. Előkerül belőle egy tárogató. Na, ezt próbáld ki! – unszolja Körmöczit. Nem kell nagyon erősködnie, egy perc múlva már Csínom Palkó és Jankó szelleme töltögeti selymes lódingjából a csontos karabélt. Aztán az amerikás is kipróbálja ujjait a hangszeren, majd újra az őr fújja, aztán megint Kalács. Krasznahorka, Nagymajtény s az egész szabadságharc egy üveg vodkába belefér. A második palack már világháborús nótákat szabadít fel, a harmadik a dzsessz dzsinnjét idézi meg… Annyira belefeledkeznek a muzsikálásba, hogy még az éjféli tűzijátékot megnézni sem lépnek ki az udvarra. A zenélésnek csak az ablak egyben maradási határát megközelítő dörömbölés vet véget. Samu az, a körzeti megbízott.

– Boldog névnapot, Szilveszter bácsi! – kiabálja, mikor a kopasz Körmöczi az ablakhoz lépked, s közben ujjával vízszintes mozdulatokat tesz az ajtó irányába, mutatván: tessék beengedni!

Az őr beengedi a rendőrt, és, miután röviden boldog új esztendőt kíván a fiatalembernek, megkérdezi:

– Mi a helyzet, Samu fiam? Csak nem csendháborításért büntetnél meg szilveszterkor?

– Nem, Szilveszter bácsi. Hanem – s ezzel a vöröslő arcú amerikás emberre néz – a jelentős értékre elkövetett lopás mindennap bűncselekmény. Ugyanis – kezd újabb mondatot, miután vagy tíz másodpercig nézi szúrósan Kalácsot – a maga barátjának a két öccse egy raklapnyi festéket rámolt ki egy kisbuszba, amíg maguk itt muzsikáltak. Úgyhogy én most szépen elviszem magammal a barátját – fejezi be, majd Kalácshoz lép, és bilincset kattint annak csuklóira.

Körmöczi Szilveszter csak áll egyhelyben. Mondana valamit, de ilyenkor egy „szégyelld magad!” vagy „nem sül le a képedről a bőr, te seggfej!” csak őt, az átvertet tenné még nevetségesebbé. Samu látja, amint az őr szemében a tehetetlenség fájdalma cseppfolyós halmazállapotba gömbölyödik. Majd tekintete Körmöczi bal kezére téved. Észreveszi, hogy ujjai nem egy képzelt hangszert masszíroznak, hanem ökölbe szorítja azokat a düh.

– Nekem vizelnem kell, Szilveszter bácsi – találja ki a rendőr. – Beugrom a klotyódra. Vigyázz, hogy a pasas nehogy beverje a fejét az asztalba. Mármint még egyszer…

A rendőrkocsiban Kalácsot hanyatt fektetik a hátsó ülésen, hogy valahogy álljon el az orra vére. Az őrházban a kopasz Körmöczi Szilveszter a bal kezét nézi, és lassan beletörődik abba, hogy soha többé nem lesz képes játszani azon a bizonyos elképzelt klarinéton.

Király Farkas