Évekkel ezelőtt olvastam egy anekdotát két nagy íróról, akiket életükben először összeültettek egy pesti kávéházi asztalnál, hogy a sajtó nyilvánossága előtt társalogjanak egymással, cseréljenek eszmét. Hadd lássa a világ, mily hatalmas fáklyaláng csap fel, ha ama két izzó géniusz összehajol. Úgy emlékszem, Móricz Zsigmondról és Szeged jeleséről, Tömörkény Istvánról volt szó – sajnos hiába próbálom ellenőrizni, a világhálón semmit nem lelni erről. Ám helyes lehet az emlékem, legalábbis Móricz azt írja egy cikkben Tömörkény 1917-es halálakor, hogy mindössze egyszer találkozott vele. Akárhogyan is, az anekdota lényege, hogy a két írófejedelmet leültették egymással szemben, ám ők csak hallgattak, gyanakodva pislogtak. Negyedóra kínos némaság után végre az egyik megszólalt: „Oszt’ magának természettül ilyen a bajusza, vagy pomádétul?” Mire a másik: „Természettül.” Többet nem is szóltak egymáshoz, még néhány percig üldögéltek, majd távoztak.

Nos, ilyesmi nem fordulhat elő, ha kiváló szegedi kollégámmal, Bene Zoltánnal ülök össze. Nem azért teszünk így, mert tavaly egyidejűleg váltunk az év szerzőjévé (a Petőfi Irodalmi Ügynökség jóvoltából); ettől független kedves hagyományunk, hogy december legvégén – szívünk hölgyével az oldalunkon, tehát négyesben – találkozunk, és órákon keresztül beszélgetünk. Erről-arról, legfőképpen mindenről. Szellemi lubickolásaink során alkalmam nyílt betekinteni Zoltán műhelyébe, magánvilágába is, és most úgy érzem, a bizalmas tények némelyikét az olvasók elé kell tárnom.

Bizonyára sokunkat lázban tartja a rejtély: honnan ered a nota bene kifejezés? Nos, természetesen Bene Zoltán nevéből. Ritka nyelvészeti tünemény, hogy a világnyelvek befogadási folyamata itt élesen elvált a magyar nyelvétől. Nemzetközileg a következő történt: az első nagy világégés előtt, 1912-ben angol küldöttség járt Szegeden, és egy irodalmi szalonban felolvastak nekik eredetiben egy magyar novellát. Mivel rendkívül progresszív, száz évre előre tájékozott angolok voltak, a pazar szöveg hallatán rögtön azt kérdezték: „Oh, is this a Bene?” A szalon úrnője mosolyogva felelt: „No, this is not a Bene, this is Tömörkény.”

Magyar nyelvterületen az ominózus kifejezés egészen másképpen nyert polgárjogot. A rendszerváltás környékén történt, amikor Bene és én szocreál Zámbó Jimmy-imitátorokként léptünk fel egy csongrádi nyugdíjasklub színpadán. Rózsaszín latex combcsizmában, bongyor parókában adtuk elő a Király slágereit, négy és fél oktáv hangterjedelemben. (Akkor még nem voltunk az év szerzői, és hát kellett a pénz, na.) Én sajnos vajmi kevés sikert arattam, de Zolit azonnal a szívébe zárta a közönség. Perceken keresztül skandálták: Nóta, Bene! Mondtuk is egymásnak Zolival a függöny mögött: „Na, most aztán bene vagyunk a pácban. Algyő, jó ízlés, algyő, kultúra!”

Az ezredfordulót követően széles társadalmi körben elterjedt, s valóságos kulturális cunamit váltott ki a szóbeszéd, miszerint Bene Zoltán apai dédapja volt a legendás meseíró, Bene Dekelek. Ez az állítás nem felel meg a valóságnak, személyesen győződtem meg róla a legutóbbi találkozásunk során. Hiába itattam meg Zoltánnal – fondorlatos koccintási ürügyekkel – tetemes mennyiségű szamócás kölyökpezsgőt, hogy nosztalgikusan fecsegős hangulatba kerüljön, ő egyetlen egyszer sem szőtte bele a mondataiba, hogy „Dekelek bácsi így meg úgy”, sem azt, hogy „megboldogult Dekelek nagypapim ekkor meg akkor”.

Sajnos kimondottan szörnyű hírek is keringenek erről az epikai gigászról, hiszen az emberi rosszindulat határtalan. Például nemrégiben futótűzként terjedt el a pletyka, hogy Zolit szegedi otthonában benefentes kereskedésen érték, és ezért az illetékes bíróság őt többéves könyvmegvonással sújtotta. Ez a tények rosszindulatú elferdítése. Igaz, hogy hősünk cselekménye benefentes volt, mert ővele történt és fent, a második emeleti lakásában, és valóban átnyújtott nekem egy dedikált példányt Áramszünet című 2018-as regényéből, de pénzt egyáltalán nem fogadott el érte. (Gesztusát nem viszonoztam saját művemmel sem, mivel olyan nekem nincs.) Az állítólagos könyvmegvonásról pedig csak annyit, hogy Benéhez azóta is nyakló nélkül özönlenek a mindenféle tiszteletpéldányok a szerzőtársaktól, már az összes helyiségét plafonig könyvespolcozta, ágyát kizárólag oldalazva közelítheti meg, a közeljövőben pedig napvilágot lát egy saját kisregénye, mindenki előre reszkessen.

Zsille Gábor