Bírságolási krikszkraksz

Háromféle ember van: aki már parkolt tilosban; aki még nem, de fog; valamint aki nem vezet gépjárművet. Miután ezt a közhelyet ilyen szépen leírtam, bevallom, hogy az első csoportba tartozom: szánt szándékkal sosem, de figyelmetlenségből néha olyan helyen hagyom a kocsit, ahol nem volna szabad.

Itt van például ifjúságom kedves városa, Kolozsvár, ahova haza-hazalátogatok, amikor lehet. Egy ideje hol tiltott volt, hol csak kockázatos, mindenesetre az utóbbi években nem sok aszfalt kopott miattam a kincses városban. Sőt, az utóbbi tíz évben kocsival nem is hajtottam kedvenc lakótelepnél, a Grigónál beljebb, olcsó a taxi (most sem drága), minek folyton újra- s újratanulni a város közlekedését.

Ámde most úgy gondoltam, itt az ideje vagánykodni. (Illetve nem, de milyen jól hangzik – vagyis olvas-szik –, ugye?) Nosza, bevetettem magam a belvárosba. Hegyről fel, hegyről le, árkon-bokron (tűzön-vízen) keresztül, s máris a Petőfi utcában találtam magam. S mily isteni kegyelem: autónyi hely tátongott két kocsi között.

Mit csináltam? Oda parkoltam. Éé-éé-és, kifizettem a parkolási díjat is több órára. Hát nem így kell, frácilor?

Na, nem.

Mert amikor később visszatértem a helyszínre, már csak az autó hűlt helyét találtam. Néztem jobbra, néztem balra, se Houdini, sem David Copperfield. Viszont ott egy rendőrautó. Ó, hát itt vannak a nagy eltüntetőművészek! Vidáman szóba elegyedve velük megkérdeztem, hogy nem tudják-e (hogyne tudnák a kis hamisak), mi lett azzal a magyar rendszámú autóval. Hm, bólogatnak mosolyogva: tudják ők, tudják ám! És mégis hova vitték? Hát a hogyhívjákba. Aha, az meg hol van? Hát a micsodánál. Oké, ezt én mind nem t’om, leírnák egy papírra a címet? Őőő, húúú, látom, nehezen mehet az írás. De azért kapok egy papírfecnit a címmel.

És magyarázatot, vagy inkább indoklást is. Hogy ahol tizenegykor parkolni lehet, egykor már nem. Azaz tizenháromkor. Később majd megint igen. Iskolabusz jön-megy. Megmutatja a táblát is – szuggerálom, hogy tűnjön el, mint az autóm, de nem megy ez nekem, nem hiába nem lettem a forgalmi rend őre.

Közben kitör a vihar, kollégámból pedig az elégedetlenség, de mielőtt kiteljesedne a káosz, sikerül szereznem egy boltot, ami olyan, mint a taxi, csak bolt. Tudja hol van ez az izé?, kérdezem a boltost, azaz taxisofőrt. Persze, naponta négy fuvarja van oda.

Megnyugtató.

A telep kapuját jól megtermett, marcona férfi őrzi és kezeli. Fürkészően néz rám. Ismerlek valahonnan?, kérdi románul. Próbálok ugyanolyan keményen nézni: nem t’om, honnan ismerhetnél? Kicsit gondolkodik: az internetről. Lehet, mondom, valószínűleg onnan.

Néhány űrlap kitöltése és ötszáz új román lej leperkálása után máris mehetünk a kocsival a szemünk világába. Hibáztam, fizettem, így jártam.

Kányéc Filmá, Di End?

Á… Innen válik érdekessé a történet.

Ugyanis egy hónappal az incidens után postaládámba kerül egy szelvény, miszerint a primöriá klúzsnápoká küldött nekem valamit, lám-sza ugorjak bé a postára s vegyem magamhoz. A kolozsvári polgármesteri hivatal küldeménye? Tán díszpolgárrá avattak? Nem hinném. Kiszámolom, hogy mikor lesz időm elmenni a postahivatalba, de a kézbesítő gyorsabb, két nap múlva csönget (háromszor, nem kétszer, ez is milyen), elém tol egy tiszta piros lapot, amilyent még sosem láttam, legyek kedves aláírni, aztán átad egy teljesen jelentéktelen, hétköznapi borítékot. Ám én tudom, jól tudom, hogy a hétköznapi borítékokban utaznak a legrettenetesebb és legkiábrándítóbb hírek. Nem szívesen nyitom fel – és igen, igazam van. A borítékban egy jegyzőkönyv lapul. Nevem, címem helyesen szerepel, nyilván lekérdezték egy uniós adatbázisból. A dokumentum piros betűs, román nyelvű, és kiolvashatatlan kézírással van kitöltve. Mutatom – románul tudók, nagy képernyőt használok és grafológusok előnyben.

Kétezer-huszonkettőben, az Európai Unióban ez vajon elfogadható? Egy átlagos uniós állampolgárnak tudnia kell minden ország nyelvén? Vagy vigye fordítóirodába a jegyzőkönyvet? Ahol vagy képesek kiolvasni a krikszkrakszot, vagy félreértelmezik? S akkor fizessen írásszakértőt is? Kicsit sok ez már a jóból.

Nos, írtam egy levelet, nyilván az autóm felségjelét adó ország nyelvén, azaz magyarul a polgármesteri hivatalnak. Kértem a tisztelt címzettet, hogy küldjék el a piros dokumentum tartalmát az én nyelvemen – jogász barátom szerint az unióban mindenki az anyanyelvén intézheti az ügyeit. Gyorsan kaptam választ, románul, miszerint a kérésemet regisztrálták az akárhány per akármennyi számon.

A bírságot időközben természetesen befizettem. Nehogy legközelebb a határon lefoglalják az autót 290 új román lejnyi törlesztetlen adóság miatt.

Most az eurokonform választ várom.

Lesz vagy nem lesz? S ha igen, mikor? Lehet fogadást kötni.

Frissítés:

Két nappal azután, hogy elkészült ez az írás, választ kaptam a polgármesteri hivataltól. Röviden és velősen meg volt fogalmazva, hogy miért, mennyit és hova kell befizetnem. Köszönöm szépen alpolgármester asszonynak a sorait – nekem tudott segíteni. A kérdés már csak az, hogy van-e elég alpolgármestere Kolozsvárnak ahhoz, hogy a hivatal az unió minden nyelvén képes legyen levelezni. Mi lehet az a megoldás, amely a holland, észt és bolgár sofőrök számára is lehetővé tenné a kincses város kincseskamrájának minél egyszerűbb gazdagítását? Nincs ötletem. (De van.)

Király Farkas