Hogy a művész álmodozó, nem újkeletű megállapítás. Már csak annyival, hogy behunyja szemeit, máris egy újrakonstruálható világ esélyét teremti meg, hiszen a legsötétebb képernyőre – amelynek sem távlata, sem kiterjedése nincs –, azt vetítheti ki szellemének sugaraival, amire képes, vagy amit lelki szemeivel éppen látni akar. Gauguin is azt vallotta: „Ha látni akarok, behunyom a szemem”. Mert a világ materiális látványa – legyen az káprázatos vagy elborzasztó –, fogva tartja a tekintetet, a tapasztalat biztonságával vezérli a tudatot, ezzel juttatva érvényre, hogy a szokás, a gravitáció, nagyhatalom. De ha ravaszul kislisszolunk e felségterületről, akár még a magasztos univerzum is válhat meglepetésekkel teli hétköznapi játéktérré a képzelet személyes ihletésű színpadán, ahol minden kőkeménynek vélt vagy annak tudott rendszer omolhat, bomolhat; ahol az anyagi és spirituális világ építőkockáit, fonalszálait, érrendszereit kívánság szerint lehet összeilleszteni vagy összebogozni egymással, mert hogy ettől fogva többé már nincs szabály, nincs felsőbb erő, semmi más nincs, csak határtalan képzeletszabadság van, amit az eklektikus fantázia birtokba vehet, és aminek csupán egyetlen törvénye, hogy: nem létezik semmiféle törvény. Ennek elérhető módszere igen egyszerű, bevált, régi: ollózni kell és másként összeragasztani. A szürrealizmus kapva kapott az álom valóságon túli abszurd összefüggéseinek vagy összefüggéstelenségeinek feneketlen kútjából, amelyből, noha felülről merített, neki mégis alulról fogyott el a víz. Odáig merészkedett, ahol az empirizmus izomrendszere már ernyedté vált, és görcsös rángatózás közepette becsukott szemünk láttára adta fel a harcot. André Breton szürrealista kiáltványában világgá is trombitálta a lényeget, ez „a léleknek olyan zavartalan önműködése, melynek célja szóban, írásban vagy bármi más módon kifejezni a gondolkodás valódi működését. Tollba mondott gondolat, függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől”. Ettől fogva a személyes már kellő eséllyel veheti fel a küzdelmet akár a mindenséggel szemben is. Időarányok, távolságarányok, méretarányok, ha megváltoznak, már csak a szellem irányította összefüggések építik újjá a képet; egymásra másolva, antiperspektívában futtatva, úgy, hogy a kicsi képes eltakarni a nagyot; hogy ami elől van, az van hátul; és a fekete lesz mind közül a legvilágosabb árnyalat. Így lehet a világ lapos vagy hosszúkás, szélein cakkozva, végtelensége végén pedig biztostűvel bebiztosítva. Akár fényévnyit is lehet szökkenni világjáró csizmában, közben ügyesen elkaphatjuk és megcirógathatjuk a földgolyót, még ha az utóbbi időkben nem is igazán szolgált rá a babusgatásra, hiszen szerfelett fickós lett a viselkedése, olykor váratlanul tüzet, sarat okád, oda ár-vizel, ahol éppen kedve tartja, nem zavarja szemét a szemét, túl gyakran rázogatja magát. De tapintása azért mégiscsak élő test hatását kelti, nem úgy, mint a Marsé, amit, ha valaki tenyerébe vesz, érezheti mennyire érdes, reszelőszerű, bőrét érintve pedig átjár a valaha vitális, ám mára már kihűlt test borzongató ridegsége. A Föld minden égi labda közül a legfinomabb kivitelezésű, némileg rugalmasnak is tűnik, olyanféle, mint a tömör gumi; igaz, a tenyér hamar nedvessé válik a sós víztől, persze, lehet úgy is tartani, sőt, jobb is úgy tartani, hogy kezünk száraz maradjon. A bolygók, noha golyóbisok, azért lábbal nem rugdalhatók, kizárólag kézi simogatás céljára készültek. S ha már eljátszadoztunk velük, mindig tegyük vissza régi helyükre, mert aki először oda teremtette, az a legtekintélyesebb rendező volt, márpedig ő pontosan tudta, hogy mit miért cselekedett. Nehogy arra ébredjünk hazafele menet, hogy azért hiányzik a kulcs a lábtörlő alól, mert már Föld sincs a talpunk alatt.

Árkossy István