A kulturális antropológusok, folkloristák és hasonló gondolati körökben mozgó emberek egyik kedvelt állítása, hogy jelen civilizációnk mélystruktúráját tekintve nem sokban különbözik az előző korok, vagy akár a primitív ősközösségek kultúrájától, ugyanazok a kollektív képzetek mozgatnak minket is, mint az előző korok embereit. Szentkultusz vagy sztárkultusz? Isteni jelenések vagy ufók? Tábortűznél közösen hallgatni az öregek meséit, vagy a televízió szolgáltat nekünk kollektív csámcsognivalót? Mit sem számít, rítusaink és affektusaink azonosak.

Ha ilyen analógiákon gondolkodunk, minden bizonnyal megtaláljuk azt a kultúrák mélyén lappangó jelenséget, mely az egyik történelmi időszakban az eposzokban mint jelentőségteljes történéseket és isteni hősöket tartalmazó, illetve kollektív képzeletet nyújtó monstre narratív képződményekben manifesztálódott, máskor pedig más formákat öltött, és ma is vannak olyan kulturális entitások, melyek ezt reprezentálják. Gyűrűk Ura, Csillagok Háborúja, Harry Potter, hogy csak a legnyilvánvalóbb neveket említsem. Ám még e három cím felsorolásából is látszik, hogy napjaink eposzait már nem a verbalitás, sokkal inkább az audiovizualitás berkeiben kell keresnünk (mind a Gyűrűk Ura, mind a Harry Potter eredetileg irodalom, ám felsorolásunkban a Csillagok Háborúja jelenléte világosít meg minket, illetve az, hogy kevésbé a könyvek, sokkal inkább a filmek váltak mémmé – Rowling a Legendás állatok-sorozatot pedig már eredetileg is forgatókönyv formában írja).

A Torontói Iskola néven ismert média- és kultúraelméleti csoportosulás egyik megállapítása volt, hogy jelen korunk (vagyis a 20-ik század elejétől vett korunk) egyik jellegzetessége, hogy ismét hasonló módon kezd el működni az ember, mint ahogy az írás előtti ősközösségekben működött. Ami ott a hangzás világa volt, az jelen korunkban a vizualitás világa. Ha ezt igaznak fogadjuk el, nem meglepő, hogy az „eposz” kifejezés ugrott be számomra mindennél erősebben a Dűne-filmekről.

Ugyanis a fentebb emlegetett audiovizuális „eposzok” (vagy amit valaha az eposz jelzett) sorába illeszkednek be Denis Villeneuve Dűne-filmjei (Dűne: Második rész, rendezte: Denis Villeneuve, 2024, Frank Herbert Dűne című regénye alapján).

Nemes Z. Márió a nemrég megjelent Prizma folyóirat Villeneuve-ról szóló tematikus számában azt mondja, hogy a Villeneuve-féle Dűnében „a narratív világépítés helyett az atmoszferikus világtextúra dominanciája” figyelhető meg, mely világtextúra alapvetően a dizájn területébe van beágyazva.

Ha ezt jelen gondolatmenetbe szeretném forgatni, azt mondhatom, hogy ami a mozgókép megjelenése előtti korokban az írott és a beszélt nyelv útján jutott el a befogadóhoz, az a 20-21-ik században már a kép útján artikulálódik. Félreértés ne essék, itt a „nyelv” szót nem a köznapi értelemben vett emberi nyelvre értem, hanem arra az időbelileg artikulálódó, binaritáson alapuló kombinatorikus kódrendszerre, amely alkalmazásával például a festőket is bevett dolog „képírók”-nak hívni, vagy éppen mindenfajta lehatárolt és komplex rendszert „szöveg”-nek (ennyiben a „világtextúra” szó inkább arra utal, hogy természetesen ezek a jelenségek is komplexek – azonban már nem teljesen nyelvi alapúak). A „kép” jelen esetben pedig egy olyan entitás, amely nem vesz tudomást saját időbeliségéről, éppen ezért a hatása egy egységes és azonnal kibomló egész (melyet természetesen az emberi percepció szöveggé rendez, ahogy a Dűnét is minden további nélkül tekinthetjük szövegnek, de látnunk kell, hogy ezt a képességet adott esetben, például a Dűne esetében is, elfojthatjuk), így az ember értelmi síkja helyett az emocionális síkja lesz igénybe véve – mely nem a kép mint szöveg, hanem a kép (és szöveg) mint kép terepe.

Ennek az egyik legérzékletesebb példája a lassítás képsorának mint filmes eszköznek a pszichológiája. A Villeneuve-féle Dűne-filmek feltűnően sok lassítást alkalmaznak, és így központi elemét képezik annak, hogy az eposzok leszármazottaivá váljanak.

A filmi lassítás által kitágul az idő, a néző pedig egyfajta ember feletti pozícióba kerül. Segítségével olyan intenzitással érzékelheti a létet, ahogy a primer érzékszerveivel soha. A természetben nincsen lassítás. A film, amikor belassul, éppen ezért vákuumként ragadja meg és húzza be a figyelmet. Az ember percepciója radikálisan az „itt és most”-ban találja magát, hiszen a lassítás az „itt és most történést” sugallja azzal, hogy a képsort kiragadja a mindennapi érzékelés mechanizmusából. „Figyelj, néző, nem mindennapi dolgot látsz!” – hangzik a lassítás ideológiája. Az emberek pedig hallgatnak rá, hiszen a képiség, és ez esetben a képiség mellé rendelt „kiemelt pillanat”-jelleg miatt le vannak térítve a hideg reflexió útjáról.

Akhilleusz pajzsa retorikai leszármazottjának számít a lassítás. Ami ott a részletezés, valójában az idő megakasztása, ezzel együtt pedig az érzékelés felerősítése – a szöveg ereje által. A Dűne-filmek ugyanez, a kép ereje által.

A Dűne az információs társadalom eposza.

Hegyi Damján