Kell a csend, a magány, az egyedüllét. Még akkor is, ha a néma napokat telepakoljuk zajszeméttel, buta beszéddel, locsi-fecsivel, csak hogy függőségünket kielégítsük. A szótlanság a traumák ízlelgetésének ad talajt, nyugvópontot. Az elmélyült feldolgozási folyamatban a némaság alatt zajlanak az igazi dolgok, feldolgozatlan kríziseink sikolyai. A tűréshatáron túli megbánások tisztítótüzeinek pattogásai, az elcseszett döntéseink gyomrot felforgató dübörgései, a jellemhibáink következményeiből fakadó tompa ütések, a veszekedések csörtéi. Hangok a lelkünk legmélyéről, ahol a vadvízi zajlón raftingolunk napestig. Már csak a megváltásra várunk, a feloldásra, talán eljön még az önmagunkkal való megbékélés ideje. Várakozunk. Addigra nem lesz szükség telepakolni a sűrített létállapotot zenével, filmekkel, színes-szagos látni- és hallanivalókkal, mert nem lesz mit elnyomni. Elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk. Azokkal a traumákkal, amik minket építettek vagy romboltak.

Hangcsörte, a maga módján.

Ilyenkor nincs bosszantóbb dolog, mint ha valaki kopogtatás nélkül tör be magányunkba. Szétzúzza az önmarcangoló, egyben öngyógyító folyamatot, amikor kibogozzuk, bebogozzuk a szálakat, mit, miért és hogy? Becsörtet ebbe a légtérbe, ami körülvesz, amiben elveszünk, amiben annyira szar lenni, hogy már jó. Bemászik oda, közel hajol, belelehel az arcunkba, majdnem böfög egyet, és mi ahelyett, hogy behúznánk neki egy jobbegyenest, csak mosolygunk rá, mert erre tanított minket édesanyánk. Volt gyerekszobánk, és tudjuk, mi az a jómodor.

A hétköznapiság, a középszerűség, az érzéketlenség mind bosszantó, és felháborító is egyben. Ezeknek az embereknek nincs szükségük elcsendesedésre – gondoljuk mi, rosszul. Nekik volna csak igazán szükségük a magányra, kicsit összetörpülni, kis golyóvá nyomorodni, és elgondolkodni azon, mit jelent a másik aurája. A másik ember intim szférája.

Ma október 23-a van. Ma ünnepeljük szabadságunk forradalmát, a sok közül az egyiket.

Nem szeretném ráerőltetni a párhuzamot erre a belső, mondhatni intim történetre, de az jut eszembe, hogy a csendes őszi napokon az elmélyülés és elcsendesedés évszakában egy nép lelke is megtelhet sérelmekkel, fájdalmakkal, és érezheti úgy, hogy egy bunkó és kegyetlen betolakodó hatalom, aki nem tiszteli és nem szereti, aki azt érezteti, hogy bármit megtehet, kéretlenül betolakodik a társadalom, és azon belül az egyén magánszférájába, kopogtatás nélkül belép mások otthonába, ellopja a vagyonát, javait, a nehezen összegyűjtött aprópénzét, azt a szabadságot, hogy idejéről saját maga döntsön, és ha hallgatni akar, akkor csendben maradhasson – igen, szerintem egy nép is megelégelheti ezt a viszonyulást, és érezheti azt a megsemmisítő, morálisan jogerős ítéletet, miszerint felemeli a karját, és beüt egy akkora balegyenest, hogy a vele szemben álló elájul.

Hogy mit hoz a tél, a hideg, és hogyan torzul ez a viszony állóháborúvá, az már egy másik történet.

Néha azt gondolom, vége lesz a belső zajforrások zubogásának, és eljön a megbocsájtás ideje, de újból és újból feltör a lélekből a sok súlyos vádló nyomorúság, ami elkísér bennünket hosszú utunkon. Kérdések halmaza, bűnök, önvádak, vádak és megalkuvás, gyávaság és félrenézés: a hamis elfelejtés művészete, a zajjal telített mocsaras lélekláp tisztátalansága, amit feldolgozni megnyugtatóan és véglegesen nem lehet. És talán nem is szabad. Talán kötelességünk emlékezni, és cipelni a terhet, hogy átörökíthessük a jövő gyermekeire; addig-addig gyúrják majd magányos napjaikon, míg idővel átalakul termékeny talajjá.

Traumák jönnek, mennek, az életünkben is, őseink életében is, hordozzuk őket, gyalulják a lelkünket, majd felemelnek egy magasabb regiszterbe, ahol az emlékezés a fájdalommal párosul.

Ahogy Oláh János Tarkón lőtt ősz című versében írja: „Lobog, lobog az őszi nap sörénye, / nádas zörög az időtlen huzatban, / a betört jég hártya-ablaka harsan, / és kitárul a feledés sötétje.”

Tallián Mariann