Úgy tíz éve minden őszömben van egy állandó: elmegyek két napra a berekfürdői írótáborba. Tulajdonképpen ez maga az ősz. Nemcsak hogy így kezdődik, tulajdonképpen itt élem meg, a későbbiekben legfeljebb csak rá-rácsodálkozom egy-egy pillanatra. Ez a két nap, ez a helyszín, ez a társaság jelzi: új időszámítás kezdődik – vagyis hát marad minden a régiben.

A nyári izzáshoz képest mindenképpen fordulópont ez a pár nap, ilyenkor menetrendszerűen hidegebb lesz az idő (már a csomagolásnál készülni kell erre), valahogy visszahűl az élet a régi mederbe, és kezdenek kitisztulni a dolgok. Innen már jól látszanak az éves teendők kontúrjai, sőt az év körvonalai is, hiszen épp ilyentájt lépünk az utolsó harmadba.

A tábort Körmendi Lajos alapította huszonhárom évvel ezelőtt, és az volt az elképzelése, hogy ide minden évben körülbelül tizenöt magyar szerző egy hétig vonulhasson vissza a hétköznapok gondjaitól, és végezhessen számára fontos alkotói-kapcsolatépítő tevékenységet. Arra is figyelt a névsor összeállításánál, hogy lehetőleg minél több tájegység és irodalmi műhely képviseltesse magát, és ez mára sem változott. A társaság összetétele annál inkább, hiszen szinte minden évben örökre el kell búcsúznunk egy-egy társunktól. Ha ránéz az ember az esti asztaltársaságra, arra gondol, milyen sokan ültek már itt, velünk vagy nélkülünk, de arra is gondolhat, minden patetikusság nélkül, hogy ők bizony továbbra is itt vannak közöttünk. Mert úgy áramlik tovább itt az idő, hogy magával hordozza mindenki mondatait, történeteit, a költők verseit pedig rendre el is énekeljük – Kocsis Csaba, a táborvezető megzenésítéseinek és gitárjátékának köszönhetően.

Szívesen sorolnám a táborlakókhoz fűződő emlékeimet, de ilyen rövid terjedelemben nem tudnék igazságos lenni. Ezért sem hozakodok elő nevekkel – hátha majd ők maguktól ráismernek erre a közös-létre, és alkalomadtán erről is beszélgethetünk.

A település kedves vendégszeretetének köszönhetően az itt táborozók élvezhetik a strandfürdő minden szépségét, tágasságát, különböző medencéit, sétálhatnak, úszhatnak, gyógyulhatnak, alkothatnak, töprenghetnek és beszélgethetnek. Igen, nem véletlenül hagytam a felsorolás végére az egymáshoz való kapcsolódást. A találkozásokban nagyon is benne van az idő. Az ismétlődés varázsa pont az, hogy a pici eltérések kiemelik azt, ami örök, másrészt a folyton visszatérő gesztusok medret adnak a változásoknak. Az elmúlt évek során mindannyiunk magán- és szakmai életében történtek komoly változások, értek és továbbra is érnek bennünket örömök, tragédiák, felemás kihívások. Ezek elmúltával, vagy éppen a kellős közepükön aztán rendre elérkezik a tábor – és kicsit úgy érezheti az ember, hogy számot kell adni. Ha nem másnak, hát magának. Az ősznek. De beszélünk magunkról a többieknek is, mint egy osztálytalálkozón vagy családi összejövetelen, mert az ilyen biztos közeg megtart: folyamatodban lát, a nagyobb képet is, a lényeget belőled.

A berekfürdői környezet bámulatos ilyenkor, szeptember elején, s noha minden jele ott van már az ősznek, mégis megkapjuk még néhány napra a nyár illúzióját. Mennyi szép szöveg született már Berekfürdőn és Berekfürdőről! A kócsagok, a nádas, a vizek, a társaság, az évszak megképződnek egy másik térben, egy másik valóságban – úgy, hogy közben az éppen történőbe is folyton átszivárognak a mítoszelemek. Erős költőisége, teremtettsége van a helynek, rengeteg dallammal, és ez a jellege évről évre erősödik. Ami pedig még jobb, hogy bármikor megidézhető, például, ha fellapozzuk a huszadik évfordulóra készült antológiát a táboralapítótól kölcsönzött címmel: „Ha Berekben délibáb vár, ne csodálkozz: Itt lakik a nyár”.

Persze nem csupán a réveteg egymásraborulás helye ez a tábor: voltak és vannak itt komoly irodalmi viták, újabb és régvolt jelenségek értelmezései, emlékidézés és -átadás, bosszúságok, kudarcok elsorolása. Mintha féltudatosan gondoskodna arról a közösség, hogy az elraktározott tudás, tréfák, történetek megmaradjanak, s ezáltal a szellemisége tovább éljen. Valami nagyon alapvetőre emlékeztet ez, ki sem merem mondani. Azt viszont igen, hogy sokkal több ilyenre volna igény, s ha igény nem is, szükség annál inkább. Hogy ne az egymást kicsiny darabokra szedő közösségi média maradjon csupán az életterünk.

Farkas Wellmann Éva