Vidám, kicsit hóbortos srác volt Béluska, ő tudott legtöbb viccet Angyalföldön. Mindenki ismerte a városnegyedben, társai hallgatólagosan elfogadták bandavezérnek.

Koreográfiája volt az életüknek. Egyesével, kettesével szivárogtak a mellékutcákból a Lehel térre. Mintha neorealista filmrendezőtől kapták volna az utasításokat: hátracsapott fej, lomhán lóbált kéz, csoszogó járás. Gőgösebb a külvárosi lumpen, mint a született arisztokrata. Szombaton és vasárnap estefelé gyűltek össze, a padok karfájára ültek, és stílusosan tökmagot rágcsáltak.

Béluska addig ismételte a vicceit, míg egy idő után elegendő volt, ha azt mondta, hogy hat, vagy ha azt mondta, hogy tizenegy, s már dörrent a röhögés. Megszámozta ugyanis a vicceit, s a szám hatására végiggördült az agykérgen a pikáns vagy a tiltott politikai történet, felesleges volt koptatni a szavakat. Még azt is kitalálta Béluska, hogy a páratlan számú történetek a politikusokat szurkálják, s a páros, a zaftos malacságok az altest tájékát járják körül.

Türelmetlenül várta, hogy betöltse a tizennyolcadik életévét. Nem akart kimaradni a leányvásárból, akkor virágzott az istenigazából. Innen is, onnan is jött a hír, hogy Erdélyből álházassággal magyar fiúk leánygyermekeket menekítenek ki. A túljelentkezés miatt láthatatlan várólistára kerültek a vállalkozó szellemű aranyifjak, adták-vették, gyűjtötték a címeket, a telefonszámokat, itt és így kell jelentkezni, s aki vállalja a sok utazást, a hivatalok kilincseinek a koptatását, egy év leforgása alatt székely, mezőségi, szatmári, bánsági menyecskéhez juthat.

Az áttelepülés után indulhat a válóper, hála istennek liberálisak a magyar törvények.

S ha nem szövik bele azt az egyezségbe, még nem is kötelező elhálni a házasságot.

Arról csak suttogtak, hogy néha, nem minden esetben, szép summát nyomnak az álvőlegény markába, senki nem tudta pontosan, hogy mennyit, de még a pesti aszfaltbetyár arca is bíborszínűre váltott, ha ez szóba került, szégyellték a különös nászajándékot.

Néha a lány gyűjtött össze jelentős összeget, ha már pénzkereső volt, máskor a szülők, a rokonok nyúltak mélyen a zsebükbe, csakhogy szabaduljon egy családtag a román pokolból.

Úgy repült el a két év Béluska feje fölött, mint szél kergette tollpihe, s a nagykorúság után máris indult a gyűjteményéből találomra kiválasztott címre.

A Székelyföld délkeleti csücskében landolt, a kedves-takaros kisvárosban úgy fogadták, mintha Caesar érkezett volna meg Rómából. Malacot vágtak, csapra ütötték a kicsi hordót a pincében, rotyogott a korondi fazékban a töltött káposzta.

Márkus Gyulának hívták az apát, nagytestű, lomha ember volt, a felsége, Irén asszony aszott, sovány, de éles kard. A lány, Amália, akit áruba bocsátottak, minden porcikájában az apára hasonlított. Az arca szép volt, nagyon szép, de óriás melle, terebélyes fara, vastag combjai előlegezték az eljövendő kövér matrónát.

Akkor keletkezett enyhe feszültség, amikor este besötétedett, s le kellett feküdni. A szülők nem tudták, miben egyeztek meg a fiatalok: fej vagy írás? Elhálják, vagy nem hálják el a nászt?

Ők nem szólnak bele, ez a fiatalok dolga, csak az alku tartozik rájuk, a vérdíj, pontosabban a váltságdíj, ezért az öreg Gyula a pincében, amikor lementek felhozni a kancsó bort, Béluska kabátzsebébe nyomta a vastag borítékot.

Felmentek, koccintottak, a szülők elvonultak, s Amália megvetette az ágyat.

Béluska csak azt kérte, oltsák le a villanyt, s azután vetkőzzenek le. Járatos volt ő a szeretkezés művészetében, de ilyen nagytestű tehenet még soha nem ölelt magához.

Zsírmirigyek szaga terjengett a hálószobában. Béluska émelygett, de szerencsére sokat ivott. Diadalmasan került ki a különös csatából.

– Remélem, sima és gyors lesz a válás túlfelől – gondolta –, s mély álomba zuhant.

Amália reggelig virrasztott.

A szülők sem aludtak.

Csupán az Éj ült diadalmat magas trónusán.

Hegedűs Imre János