Beleesett, mint Obelix a kondérba

Nagy Koppány Zsolt írása a Hogyan esett bele Obelix a druida kondérjába, amikor kicsi volt című kötetről

Az én korosztályom – és néhány előttünk járó és utánunk jövő generáció – számára az Asterix-képregények meghatározó gyermekkori élménynek bizonyultak, ehhez kétség nem fér: az Alfa magazin hozta részletekben (mindössze 8 oldalas részletekben… sírás) a két derék gall kalandjait, és hát rongyosra olvastuk emiatt: az Alfát. Alferixet és Omegobelixet. Asterixet és Obelixet. Ezeket a szövegeket még Tímár György fordította, és például én a hiánycikk szóval (amelyről sokáig azt hittem, csak egy elírt hiányzik) itt találkoztam először, mégpedig az Asterix Hispániában című epizódban – bizony, így volt, nem is értem, hogy történhetett, mármint ez a kései találkozás, hiszen az akkori Romániában elég sok minden volt… hiánycikk. De szüleimnek hála, erről nemigen volt ösztövér, húsba vágó, primer élményem.
Amikor aztán a Móra Kiadó elkezdte komótosan újra kiadni az összes képregényt, Bayer Antal szintén zseniális fordításában, már gyerekeim voltak, így együtt vetettük rá magunkat erre a csodára (mely persze – tudjuk – a francia nemzettudat erősítésén dolgozik, de hát egy kis erősítés rá is fér, ti. a francia nemzettudatra…), és egymás kezéből téptük ki az új meg új részeket, éveken keresztül írtam is szinte mindegyikről, mert sem a faék egyszerűségű, mégis zseniális sztorikkal (amelyeket többnyire a következő kaptafára húz fel a zseniális René Goscinny – akinek, ne feledjük, a Nicholas-történeteket, gyermekeim felnövésének másik sarokkövét is köszönhetjük! –: van egy bizonyos náció Caesar korában, akinek népét a gaz rómaiak le akarják igázni; ez a nációképviselet hall a csodás gall faluról, amelyik egy bizonyos varázsital segítségével legyőzhetetlenné válik; ellátogat ebbe a kis faluba segítséget kérni; Asterix és Obelix úgy dönt, segít nekik; ezután pedig elkezdődik az önfeledt rómaiverő csihi-puhi, Caesar nagy bosszúságára, és közben olyan nemzetkarakterológiai és képi meg nyelvi játékokban való tobzódásban van részünk, hogy a gyönyörűségtől röhögő fal adja a másikat), sem pedig a rajzokkal, no meg a fordítói leleménnyel nem tudtam és tudok betelni.
Nos, a leleményes kiadó úgy döntött, hogy miután több mint negyven köteten keresztül ismerhettük meg a keszeg, alacsony, ámde a varázsital segítségével igen erőssé váló Asterix és a dagadt (hogy elverne, ha ezt hallaná… szóval: testes) Obelix – akinek még varázsitalra sincs szüksége, mert mindig erős – kalandjait, egy nulladik számmal megmutatja, honnan ered a dagi Obelix legendás ereje. (Itt kell megjegyeznem, hogy René Goscinny sajnálatosan korai halála után Uderzo egyedül dolgozott, majd miután ő is elhunyt, a szövegek írását és a sztori kieszelését Fabcaro, az eredetihez a megszólalásig hasonlító rajzok elkészítésének nemes feladatát pedig Didier Conrad vette át, és – ritkán látni ilyet – a korábbihoz hasonló színvonalon és szellemességgel, no meg képi világgal építette tovább ezt a csodálatos univerzumot.)
A nulladik szám – szemben a korábbiakkal, amelyek esetében a ronggyá olvasás nem metafora, hanem keserű és kicsit sem pénztárcabarát valóság volt – gyönyörű táblakötéses kiadvány, viszont nem igazi képregény, hanem csupán egy-egy remek rajz, és mellettük a sztori. A sztorit még René Goscinny írta, és miután az Asterix-képregények már hat éve futottak Franciaországban… Alberto Uderzo szavai következnek: „arra a számos olvasóra gondolva, akik annak idején nem ismerhették meg ezt a története, úgy határoztunk, hogy újra megjelentetjük egy album formájában, részletgazdag rajzokkal kiegészítve. Meghatódottan dolgoztam újra régi barátom, René Goscinny szövegeivel.”
Így végre megkapjuk a választ a kínzó kérdésre, hogy ugyan mitől olyan erős Obelix; pontosabban ezt már tudjuk – gyerekkorában beleesett a varázsitalos kondérba –, ezért inkább arra a kérdésre, hogy melyek voltak ennek a beleesésnek a pontos körülményei.
A történetet Asterix meséli el, és csodálatos az, ahogy egyből – mindenféle posztmodern kikacsintás nélkül – belehelyezkedik a gall észjárásba, amelyet a vaddisznó különböző formában való feldolgozása és elfogyasztása, valamint a rómaiak rendíthetetlen és állandó verése tengelyen kell elképzelni: „Sosem felejtettem egy nagytudású mesterünk óráit: ő tanította nekünk a mértant (hogyan számoljuk ki egy menhir térfogatát?), a számtant (ha egy gall három rómait üt le, hány rómait üt le hat gall?), a földrajzot (Gallia folyói), a történelmet (kik voltak az őseink?), a természettudományokat (a vadkan tulajdonságai, fellelhetősége és elkészítései módja), és persze a gall nyeltvant.”
A történetben a kis Obelix ugyancsak gyámoltalan és gyáva, akit a többiek csúfolnak, ráadásul meglehetősen félős is („Nemcsak attól félt, mint mi mindannyian, hogy a fejünkre szakad az ég, hanem olyan lényegtelen dolgoktól is, mint például a rómaiak”; illetve: „– Figyelj, menjünk el inkább! – suttogta szegény Obelix, aki úgy reszketett, mint vadkan a kocsonyában. [Ugyanúgy kell elkészíteni, mint a karamellpudingot, csak karamell helyett vaddisznóhúst teszünk bele]”), de miután – Asterix segítségével – belekóstol, aztán beleesik a varázsitalos kondérba (mert el kell rejtőznie, ugyanis a varázsfőzet-készítő druida korábban érkezik haza a csatából, mivel: „…megtudtam, hogy a rómaiak nem is harcolni jöttek, hanem fegyverszünetet akartak ajánlani. Mire ezt sikerült elmagyarázniuk, már el is vesztették a csatát”), emberfeletti – és soha el nem fogyó erejű – fickó válik belőle, aki a rómaiverés után és mellett azonnal megtorolja, ha bárki dagadtnak nevezi. (Pedig egyik társa csupán ennyit kérdez: „Ugye mennyi barátod lett, amióta a druidánk a kondérban rád akadt, Obelix?” „Mit mondtál, ki a dagadt?” Az én fülemnek az ilyen szójáték [a] mennyei szójáték!)
Alighanem teljes lett az Asterix-univerzum ezzel a remek kis kötettel (amelynek eseményeit a nemrég az online platformokra felkerült A főnökviadal című rajzfilmsorozat is feldolgozza), és szinte sajnálja az ember, hogy… elfogyott. Mint ahogy elfogytak a Nicholas-történetek, és nagyjából minden, ami ennyire vicces, szórakoztató és jó volt, egy másik, talán boldogabb kor idején. Hiánycikk lett. Élvezzük hát, amíg lehet, újra- és újraolvasván, sőt – apróbetűs képregényekről lévén szó –: újraböngészvén.

 

(Móra Könyvkiadó, 2026; fordította: Bayer Antal)