„Bejárni a dolgok határvidékét”

Zsille Gábor interjúja Filip Tamás költővel

Zsille Gábor: Legújabb verseskönyved, a Magyar Napló Kiadó gondozásában megjelent Tejút nappala 2016 és 2017 folyamán írt verseidet tartalmazza. Összesen 220 oldal – ez szokatlan, hiszen rendszerint a válogatott, illetve egybegyűjtött verseskönyvek ilyen testesek. Ezek szerint mostanság könnyen alkotsz?

Filip Tamás: Könyvemet kézbe véve én is meglepődtem, milyen sok versem született. Ráadásul a számítógépemben már gyülekeznek a nyomdába adás óta írt újabb szövegek… A látszat ellenére egyáltalán nem írok könnyen; lassan, tépelődve dolgozom. Egyébként e kötetem címét és a ciklusok kialakítását barátomnak, Nyírfalvi Károly költőnek köszönhetem – sajnos tavaly áprilisban fájdalmasan fiatalon elhunyt.

ZsG: A könyveknek is megvan a maguk sorsa – és nyilván minden versednek megvan a maga keletkezéstörténete. Ez kiérezhető-kiolvasható a soraikból?

FT: Igen, nyilvánvaló, hogy a megírásnak van valamiféle története, és akár magának a szövegnek is lehetnek a keletkezéstörténetre utaló elemei. A megírás konkrét körülményei nem feltétlenül fontosak, de azért bizonyos esetekben megvilágító erejük lehet a szerző számára. Ugyanis segíthetnek megérteni valamit abból a titokból, hogy a saját alkotói szándékunk alapján, ám külső erők, titokzatos hatások és befolyások hatására hogyan jön létre egy egészen új, korábban nem sejtett minőség.

ZsG: Természetesen itt most nem várjuk el, hogy valamennyi versed keletkezéstörténetét, műhelytitkát feltárd, viszont kérlek, egyet „leplezz le” számunkra!

FT: Hármashatár című versem megírásakor arra törekedtem, hogy amennyire csak erőmből telik, minél több abszurdnak látszó kérdést fogalmazzak meg. Nem öncélú játéknak gondoltam ezt. Elsősorban az motivált, hogy valamiképpen bejárjam a létező, a lehetséges és a nem létező dolgok határvidékét, és eljátsszam azzal, hogy tulajdonképpen minden lehetséges. S valójában nincs szükség arra, hogy mindez ténylegesen megvalósuljon: már az is elég lehet, ha valaki versbe írja.

ZsG: Költészeted egyik fontos jellemzője – olvasóid számára úgy tűnhet: kiváltképpen az utóbbi évtizedben – a játékosság. Ennek egyik fő vetületét akár szóvicceknek is nevezhetnénk, hiszen a hangalakok megváltoztatásával, leleményes átgyúrásával csempészel humort, iróniát a szövegbe. Játékosságod másik jellemzője a közismert sorok átfogalmazása, továbbgondolása, „megbolondítása”. Persze mindezt megfogalmazhatjuk irodalomtudományosabban is…

FT: Való igaz, hogy egyre többször esem az intertextualitás „vétkébe”, és ettől mégis jól érzem magam. Első osztályos kisgyermek voltam, amikor az intertextualitás fogalma megszületett, és mostanság, évtizedekkel később egyre természetesebbnek veszem, hogy élek ezzel az eszközzel. Amikor azt írom, hogy „elviszem hozzájuk a hajléktalan esőt”, Weöres Sándort idézem s gyúrom tovább. Bizonyára szükségtelen elárulnom, kire utal egyik versemből ez a részlet: „Én egész népeket fogok vidítani”, vagy ezek a megfogalmazásaim: „a vértől az óceánig”, „minden utolsó perc a boldogságig gyalulja le a pusztulást”. Ezt a módszert az Így képzelem című versemben vittem leginkább túlzásba: eléggé el nem ítélhető módon három nagyságot is felkértem szerzőtársamnak: Ady Endrét, József Attilát és Babits Mihályt.

ZsG: Polgári foglalkozásod meglehetősen távol esik az irodalomtól: közjegyzőként dolgozol. Ezt a szigorúan szabályozott, számszerű világot miként lehet összeegyeztetni a költészet öntörvényűségével? Netán közjegyzőként is költő vagy?

FT: Mint minden hivatásnak, ennek is vannak olyan elemei, amelyek nagyon szerethetők, és természetesen vannak gépiesebb, kevésbé lélekemelő percei. Mindenesetre úgy gondolok a munkámra, hogy szükség van benne nagy adag racionalitásra és logikára, viszont a dolgoknak az a szemlélete, amit az írás során mozgósítok, az intuíció, ebben a munkában is érvényesülhet. A költői gondolkodásmódnak az irodai tennivalóknál is hasznát veszem: amikor valamit elmagyarázok a laikus ügyfelemnek, bőséggel alkalmazok képeket, és ez tapasztalataim szerint hatékony. Nemegyszer mondták az adott ügy szereplői, hogy ilyen jól még senki nem magyarázta el nekik, hogy ügyükben mi a lényeges, számukra melyik megoldás a legjobb. Ez nagyon jólesik, hiszen mégis az a legfontosabb, hogy az az ember legyen elégedett, aki a középpontjában áll az egész munkámnak.

ZsG: Egy verset nem könnyű elengedni – sokszor úgy érezzük, még nincs kész, még zakatol bennünk. A közjegyzői munka is ilyen?

FT: Sok túlzó, felesleges, életidegen szabály van, s ezért sajnos ritkán élhetjük át a jól végzett munka örömét, sokszor megmarad az izgalom: jaj, minden eszembe jutott, minden lépés rendben zajlott? Amúgy elkövetem azt a csalafintaságot, hogy az irodám várójában az olvasnivalók közé elhelyezek irodalmi folyóiratokat is, amelyekben verseim olvashatók. Néha megjegyzik az ügyfelek, hogy elolvasták, és tetszett nekik. Viszont egyszer valaki közölte velem, hogy várakozás közben felfedezte egy névrokonom műveit valamelyik folyóiratban… Láthatóan nem tudta elképzelni, hogy egy közjegyző nemcsak végzéseket, szerződéseket, végrendeleteket írhat, hanem verset vagy esszét is. Pedig alighanem ritka az általam viselt név, mindössze két hasonló nevű emberről tudok.

ZsG: Milyen hatással volt rád, pályádra a tavaly márciusban átvett József Attila-díj?

FT: Hosszú időn keresztül csak pályatársaimtól kaptam elismeréseket, élőszóban, SMS-ben vagy drótpostán, és nagyon jó érzéssel töltött el a tudat, hogy figyelnek rám. A József Attila-díj igen fontos számomra – nem tartozom azok közé, akik olyan szívesen beszélnek arról, hogy a díjak nem számítanak. Bevallom, vártam erre az elismerésre, és megnyugvással töltött el, hogy átvehettem. Ugyanakkor a díj nem változtathat azon, ahogy dolgozom, és törekednem kell arra, hogy az írásaimmal megerősítsem: méltó voltam a kitüntetésre. Ez a törekvés szerencsére nem tesz görcsössé.