Múltkori kórházi kalandom után kerestem egy nagyszerű belgyógyászt, aki nem csak remek szakember, hanem emberszámba is veszi a beteget, és azóta hozzá járok, derítené ki, mitől nő bennem a vesekő. A kiderítésnek több fázisa van, átvesszük az eddigi, vesekőpor ködébe vesző múltat, átnézzük a töméntelen zárójelentést, majd vért csapolnak, abból szinte mindent meg lehet állapítani, de ha szükség van további kutatásra is, akkor jön az anyaggyűjtés. Finnyásabb lelkületű olvasóimat arra kérem, hogy most hagyják abba az olvasást (ezzel biztosan elérem, hogy ők is tovább olvassanak). Szóval az anyag nem más, mint… khm… az ivás végterméke, amiből huszonnégy órányit kell egy cseberbe gyűjteni, mégpediglen sósavra. Ez aztán állítólag megmutatja, miként működik a vese.

A dolgok már a sósavnál pikáns felhangot kapnak, ugyanis – noha biológia-kémia szakot végeztem, és mostanában a sok nyavalyám miatt újra élénk érdeklődéssel vagyok a tudományok, különösen az orvostudomány iránt – nem sokat tudok a reakciókról. Vagyis azzal tisztában vagyok, hogy a sósav mar, öl és légneművé teszen, ezért fölöttébb óvatosan viszem haza a kis üvegcsét, azzal viszont már nem, hogy mibe lehet beletölteni anélkül, hogy azt szétmarná. Kisebb utánajárás után a befőttesüveg kerül célkeresztbe, s ezzel könnyelműen megnyugszom.

Tudni kell, hogy hétközben elég rohangálós napjaim vannak, ezért a gyűjtést bölcsen a hétvégére hagyom, ugyanis hétfő reggel kell az összegyűjtött matériát a laborba vinni. Úgy vélem, hogy a vasárnap éppen ideális lesz arra, hogy egy szép nagy befőttesüveg mellett elüldögéljek.

Könnyelműségem ijesztően nagy volta akkor kristályosodik ki előttem, midőn szombat este elindulok befőttesüveget vásárolni. Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy egy vesebeteg nem holmi sivatagban mászó, maximum féldeci vizet ivó ember, hanem minimum 4-5, jó esetben 6 liter folyadékot kell benyelnie naponta. Ehhez mérten kell tehát a megfelelő méretű üvegedényt is kiválasztani, hiszen huszonnégy óráról van szó, nem többről, de főleg nem kevesebbről. (Itt említem meg azt is, hogy ha veszek egy üveg ásványvizet száz forintért, százhúsz forintot perkálok a közvécékben, tehát csakúgy, mint a Vízműnél, a bejövő lé olcsóbb, mint a kimenő.)

Szóval elindulok szombat este a boltokba, s eleinte csak zavartan mosolygok, mikor három óra múlva sem találok egy fia üres befőttesüveget. Végül éjfél felé páni félelemben rohangálok a városban, bevásárlóközpontokban száguldozom a polcok között, jó volna már egy négyliteres uborkásüveg is, az uborkát megenném, s megvan az üveg, gondolom, de az sincs. „A fenébe, ebben a városban már senki nem tesz el befőttet”, ez a szociológiai következtetés aznap estére, „De mibe gyűjtöm az anyagot?!”, ez a félelem és reszketés tárgya Budapesten. Éjfél után egy órával találok végre egy ötliteres befőttesüveget, melynek élősúlya is megvan vagy két kiló, s boldogan távozom.

A vasárnapról nincs sok mondanivalóm, olvasgattam, iszogattam, gyűjtögettem, ügyelve arra, hogy a sósav nehogy kispricceljen, s elégessen, mint élijen az űrhajóst, de örömmel jelenthetem, hogy hétfő reggelre sikerült megtölteni az üveget. Aggódtam kicsit a szállítás miatt, ugyanis nem bízom a fedők makulátlan záródásában, és felrémlett előttem, amint a Deák téren elvágódom a hétkilós csomaggal, üveg törik, cucc elfolyik, mindent szétmar a sav, szegény doktor úr meg hiába vár, s tán még az újság is megírja. Lemondtam hát a tömegközlekedésről, s úgy döntöttem, hogy kocsival viszem el a kórházba a matériát, mely ellen a kocsim élénken tiltakozott.

Alaposan beágyaztam tehát a cuccot több csomag közé, hogy moccanatlan álljon, majd óvatosan elindultam, és kábé harminc kilométer per órával elkezdtem poroszkálni a Hungárián. Az eset reggel történt, a népek munkába siettek, s életemben még annyit nem dudáltak rám s nem szidtak, mint abban a dugóban félóra alatt – de végül odaértem, szép lassan. Már csak a tilosban tudtam parkolni, de nem számított: kihalásztam a hatalmas üveget, nyomtam tíz fekvőtámaszt, és emígy megacélosodván elindultam vele a laborablak (labour barrack) felé.

A kiadóablak pultján valaki vért hagyott kémcsőben, udvariasan vártam. Jön egy ápolónő, a kémcsőre néz, s azt kérdi: „Ez a magáé?” Fölényes mosollyal mondom neki, hogy: „Ugyan, dehogy. Ez az enyém!”, és büszkén a pultra lendítem mind az öt liter (plusz két kiló üveg) izét. „Huszonnégy óra termése!”, mennydörögtem férfiasan. A némber elsápadt, látszott, hogy a pokolba kíván, de azért emberesen megfogta alulról s felülről az üveget, s elkezdett vele szaladni hátrafelé. Időnként, mikor nem bírta, letette, kifújta magát, majd nekiveselkedett, és továbbszaladt. Még utána kiáltottam, hogy csak óvatosan, mire megpróbálta hozzám vágni, de szerencsére nem tudott elég nagy lendületet venni, és hát nem is elég erős, mert csupán vérrel teli kémcsövekkel gyúr, nem mint én. De végül a gyűjtés folyékony és titokzatos tárgya célba ért, s annyi volt belőle, hogy tán még ma is analizálják – ha közben el nem öntötték az egészet.

Nagy Koppány Zsolt