Ahogy beléptünk a kertbe több hónapnyi utazás után, a fiam csak annyit mondott:
– Inkább a Dűnét kellett volna megnézni, nem az Odüsszeiát.
Valóban, az előbbi jobban illett volna a látványhoz. Hirtelen rám borult az apokaliptikus víziókat, pokolábrázolásokat tároló memóriám színes burka. Villódzó tarka festmények, videórészletek, filmrészletek, a sötét jövőről szóló könyvek borítója, érzékletes leírásai. Egymással versengve, klipszerűen vonultak, tolultak a gondolataimban. Ezen tapasztalások édessége is felsejlett a számban, még a popcorn ízét is éreztem, a puha kanapé melegét, a mozi süppedős székélményét, a ringató borzongást a hűvös kápolna belsejében, hogy milyen zseniálisan festette meg a ránk váró borzalmakat Giotto, és még kukucskáló angyalokat is festett hozzá, zárójelbe téve minden szörnyűséget, amit a bűnös emberiség megérdemelten fog elszenvedni.
No, lám!
Bár az emlékezetet kísérő édes érzések elöntöttek, a tekintetemet száradó, sárga, barna, néhol feketére perzselődött, valóban kissé homoksivataghoz hasonlító táj fogadta: a kertem. Érzékszerveim gúzsba fogták az idegeimet: látásom vibrált, testem izzadt, lábamat szúrta a száraz fűcsomó. A levelek hullanak, a bokrok, cserjék kidőlve és kiszáradva roskadnak a földre. A fügefán a termés mazsolaméretű, aszalni sem kell, mert már megaszalódott. A cseresznyefa bepöndörödött levelekkel nyúlik a magasba.
A teraszra térve denevér suhan el a fejem felett, még ez is! Ő is menedéket keresett a pár fokkal hűvösebb vályogfalon, a pókokat dézsmálva.
Emlékeimet lassan felváltotta a valóság csordogálása: a méreg, a pusztulás látványának mérge gyorsan hatott: rettegni kezdtem és sírni. Még sosem láttam ilyet, de hasonlót sem. Városi gyerekként én a kertekből mindig csak a szépet, a zöldellő lágy paradicsomkert idilli létállapotának idézetét kaptam. Az „első kert”, visszhangzik a fülemben egy bölcs kertész mondata. Nem véletlen, hogy az emberiség hajnalán az első helyszín egy kert.
Aztán megjelenik a csábítás. No, lám! És valóban, tudjuk mind, hol rontottuk el. Hívjuk kényelemnek vagy mértéktelenségnek vagy technokrata életmódnak. A vége mégiscsak ugyanaz. Élhetetlenné vált a bolygónk.
Másnap reggel felfedezőútra indultam a kertben. Valami jót mégiscsak találok, gondoltam, és így is lett. Az új tamarindom, bohókás rózsaszínű bodros bóbitájával, olyan szépen megnőtt, él és virul. Meglepő fordulat. És lám, amott egy selyemakácfácska eredt meg a semmiből. A szomszédot ezerszer kérleltük, hogy vágja ki a fáját, mert beteg, és megbetegíti a mi fáinkat, na erre nemhogy meggyógyult, gyönyörűen virágzik őkegyelme, és még gyermekkel is megajándékozott minket. És a barackfa! Ez már bekerül a családi legendáriumba is. A barackfa tán öt éve nem termett már. Kajszibarack, kellene neki az eső, ami itt amúgy sem igen akad. Öreg már, halódik, gondoltuk mi, és minden évben levagdostuk a száraz ágait. Ebben az évben azonban roskadásig termett. Alig győzte a család fogyasztani. Most is kiszáradt egy ága, de talán utoljára még felidézte hajdani életerejét. És ha már emlékezet: anyukám ült alatta régen, szedte a barackot, főzte a barackpálinkát, és ette jóízűen gyümölcsét annyiszor. Talán tőle búcsúzott ilyen szép emlékkel a fa, mielőtt elmegy utána a túlvilágra.
Ezen a helyen ismét bevillan egy festmény, Krisztus pillantása. Felnézel a freskóra, a plafonon elterülő csillagos égboltra, és letekint rád Krisztus. Nem vádlóan, mégis bűntudatod lesz. Nem kedvesen, inkább megértően. Te buta ember, te! Nem tudtalak megváltani. Hallom a füleimben, miközben megbabonáz a tekintetével.
Te buta ember, te, akit nem tudtam megváltani.
Giotto és kortársai a freskóin boschi poklokat festettek. Megkínzott embereket, akiket forró vízbe tesznek, akiket felnyársalnak, meztelenül megkergetnek, akiket óriás denevérek ijesztgetnek, és pokoli orgiákon lovagolják meg egymást. Régóta osztom a tézist: a földi lét a tisztítótűz, a pokol előszobája.
A Scrovegni-kápolna utolsó ítélet freskóján vannak túlélők. Dobozokból másznak ki a föld alól, mint egy születésnapi zsúron, ahol egy kinyíló dobozból mászik ki az ajándék. Elképzelem, ahogy mászok ki a dobozból, mert visszaküldtek a létbe. Hogy kezdhetem elölről az arra kiválasztottakkal együtt.
Nos, hát! Örömmel tölt el a gondolat, hogy van remény, vannak bedobozolt emberek, gondolatok, találmányok és erőforrások, amik, ha megfogyatkozva is, de resetelik a bolygót, ahol az én kertemben is nőnek még olyan barackfák, akik elbúcsúznak a halottaktól.

Tallián Mariann

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.