Basquiat. Jean-Michel Basquiat. A fekete Puerto Rico-i, aki felforgatta, megosztotta, elkápráztatta, megleckéztette az amúgy sem éppen tunyaságáról világgá kürtölt amerikai művészvilágot; aki Manhattan SoHo művésznegyedében összejőve Andy Warhollal, az amerikai popkultúra idoljának barátja lett, ám annak műveit is maga mögé kényszerítette a Sotheby’s felhőkig nyújtózkodó 2017-es New York-i árverésének dobogóján, minden idők legmagasabb értékeihez közelítő 110,5 millió dolláros képével. (34 milliárd Ft). Ez akár egy Rembrandt festmény ára is lehetne. Vagy Picassóé. Vagy Van Goghé. Az új tulajdonos a japán divatmágnás Yusaku Maezawa, akinek mellesleg van már a sötét bőrű varázslótól egy hatvanmillió dolláros képe. Igaz, Leonardo da Vinci még mindig igen magasról tekint le a „kicsikre” a Jézust ábrázoló Salvator Mundi című 450,3 millió dolláros képének átutalásával egy ismeretlen műgyűjtő számlájáról (146 milliárd Ft).

Basquiat. Kis jóakarattal elmondhatjuk, hogy neoexpresszionista, ám valójában inkább valami egészen más elemi-szellemi tűnemény. Ami biztos: ő az amerikai művészet sötétbőrű Messiása. Minden idők legsikeresebb fekete művésze a New York Times szerint, aki mindösszesen huszonnyolc évéből alig tízet elfestegetve már életében mitikus jelképpé magasztosult, mint a street-art bálványa, és aki a falakra, cipőkre, ruhákra, ajtókra vagy rozsdás hűtőszekrényekre mázolt graffitik világából – politikai felhangokat sem nélkülöző démonikus piktogram motívumaival, megosztottságot generáló extravagáns jelenlétével – nem várt üstökösként csapódott be a művészet halhatatlanjainak Pantheonába.

Basquiat. Négyévesen írt, olvasott; tizenegy évesen folyékonyan beszélt angolul, spanyolul, franciául; tizenöt évesen megszökött otthonról, de vitte magával azt az anyjától kapott anatómiakönyvet, ami később különleges világlátásának origóját képezte. Műveit teleszórta utalásokkal, jelekkel, firkákkal, sokkoló érzelmi felkiáltásokkal, aforisztikus fogalmak betűs üzeneteivel, faji vonatkoztatásokkal, így rajzolva tudatosan már serdülőkorában legendát önmaga köré. Igaz, kezdetben még tétován tárulkoztak ki előtte a művészvilág elit galériabirodalmának díszkapui, de kitárulkoztak. A MoMA, a Metropolitan Museum of Art és a Guggenheim Museum termeiben is feltűntek művei, még akkor is, ha Hilton Kramer műkritikus szerint fogalma sem volt a „minőség” tartalmáról, miközben mások „tehetségtelennek”, „legyőzhetetlenül tudatlannak” tartották. Olyannak, aki soha nem lépett ki a graffiti „alantas művészi állomásából” még festményárai fényözönének idején sem. De hát a kép értéke már régóta elsősorban kereskedelmi mutató, ami nincs föltétlen szinkronban a művészi felkészültség nagyságrendjével. Eljött az idő, amikor a mívesség igénye már a rangsorolás alsóbb zónáiban kóvályog. Mégis ő lett a modern művészet sötét bőrű Picassója – árfekvésben is felemelkedve a gigászi spanyolhoz –, ugyanakkor a képzetlenség stigmáit is homlokán hordozta pueril rajzkultúrát mímelve, győztesen magasba lendülő karokat formázva a filozofikus gesztusfestészet odavetettnek tűnő eszközeivel. Szúrós glóriákkal és háromágú koronákkal ékesítette önarcképeit a Király. „Primitív” hatású rajzkultúráját látva, sikerei fényében rengeteg olyan követője lett, akik – ha már Leonardo mívességét vagy Picasso fantáziáját tehetség hiányában nem voltak képesek zászlójukra venni –, a „firka” esetlegességében keresik szerencséjüket.

Basquiat. Három évtizedet sem élt. Ebből Brooklyn betonfalaira felhordott graffitijei után mindösszesen néhány évig varázsolt értéktelen vászonfelületekre dollár tízmilliókat érő műveket, igencsak zavart keltve a mindentudó, mindent látó, vájtszemű ítész elmék között. Feketén csillogó bőre fényt árasztott környezetében. Méregdrága, festékfoltoktól maszatos Giorgio Armani ruhákban dolgozott és reprezentált, így az ötven legstílusosabb férfi közé sorolták, még ha mezítlábasan is jelent meg olykor a top-fogadások vörösbársony szőnyegein. Aztán a heroin, semmire sem értékelve művészetét, maga alá gyűrte az esendő embert, korán belefullasztva a túl gyorsan reá ömlő sikerek özönébe.

Basquiat. Mintegy kétezer műve, rajzok és festmények sugárzanak ma a világra: kenve, fújva, dörzsölve, olajjal, akrillal, pasztellel, zsírkrétával és ceruzával, filccel és ecsettel, szinte bármivel, ami egyáltalán nyomhagyó eszköz lehet a lélekábrázolás terrénumában, anélkül, hogy művészeti iskolákban vesztegette volna el rövid életidejét a legkülönfélébb skolasztikus metodikáktól gúzsba kötve. Így semmi nem zökkentette ki ösztönös képességeit saját sorsának feszített kálváriaútjáról. Bár felületesen szemlélve úgy tűnhet, mintha tette előzmények nélküli artisztikum lenne, holott igencsak megtalálhatók a gyökerek akár több szálon is, amit viszont szikrázó formaérzékkel és sejtelmességtől áthatott lezserségével nagyvonalúan csomagolt egybe. Kolerikus, szangvinikus, karizmatikus rajzaiban fő motívumként jelennek meg a fejek, a koponyák, a fekete arcok, az ívelt szemek, a gnómok vicsorgó fogakkal és véres álkapcsokkal a létezés síkká préselt korszakhiteles röntgenképein, tisztán olvasható primitív ikonográfiát nyújtva még a szellemi mankót igénylő bukdácsolóknak is. Képeiből üvölt a társadalmi különbözőségek fájó szimbolikája, a szegregáció réme, a fekete-fehér emberi küzdelmek örök problematikája, egyszerre absztrakt és figurális megfogalmazásban is, többnyire primitív jelrendszerben. Mindez voltaképpen nem más, mint egyfajta személyes indíttatású, társadalomkritikus és grafomán műteremtő nyelvezet. Zenei vonzalma is erőteljesen megnyilatkozott. Tagja volt a Noise Rock, majd a Gray bandának még a ’80-as évek elején, amikor festő karrierjének motorjai a startvonalról épphogy feldübörögtek. Egyik művét alig kétszáz dollárért adta el, viszont Bruno Bischofberger műkereskedő jóvoltából rövid időn belül már évi másfélmilliókat keresett. És míg a világhírű galériák a művész fokozódó közönségsikerét még mindig csupán félreértelmezett izlésficamnak tartották, addig a szemfüles magángyűjtők minden jelentős képét felvásárolták. A presztízs-képtárak fanyar ábrázattal hoppon maradtak, ma már szégyenkezve, alig dicsekednek néhány Jean-Michel alkotással.

Basquiat. Életkollázsai a lét és a nemlét nyomvonalainak vásznakba diktált hallucinogén párhuzamosai, a humán integráció, a humanoid dezintegráció pin-kódolt és punk-kódolt egyedi kézjegyekkel megfestett sors-osztotta kártyalapjain. Ösztönlényének önvédelmi és támadó arzenálját semmi nem fékezhette meg. Azt pakolta a rasszista világ véres szemei elé, amit arról gondolt. Nagy sorsjátékos volt. Gátlástalan rajzoló, vonalakból máglyát rakó, stílus- és gesztusteremtő. Amikor kábítószerekbe merített életgyertyájának lángja halványulni kezdett, a korábbi lendület, az egykori lokál szín- és formavibráció moderáltabb fekvésekbe váltott át: képeinek rajzi szövevénytartalma halálközelibb lett, még komorabbá vált az összkép, eltűnt a győzedelmes derű, de továbbra is megmaradt az ősművészetből átmentett primitív titokzatosság és az egyre hangosabban sikoltozó fekete. Égett, elégett.

Basquiat. Jean-Michel Basquiat ma a legkeresettebb fekete művész. Barbár zseni. Önnön kihívásaival megküzdött, csatáit megnyerte, és a háborút sem vesztette el. Mítoszt hajszolt – elérte. Mint ahogy az élet utáni életet is. Festett koponyáival és saját halálával. Már huszonhét évesen.

Árkossy István