Barátom kifosztja a rendszert

Az egyszeri firkász családapa már csak úgy van, kezd bele lehajtott fejjel vigyorogva a történetbe, hogy az agya egyfolytában (de még álmában is legalább félfordulaton!) azon jár, miként lehetne minél több pénzt csinálni. Arra vágyik, hogy végre ne tudja pontosan – de fillérre pontosan! –, mennyi pénze van a napnak akármelyik szakában, és bármikor leülhessen bárhova bármit elfogyasztani anélkül, hogy hirtelen rossz lelkiismerete támadna vagy számolgatni kezdene, összevetve a pénzügyi takaró hosszát a luxus-rántotthúszabálás nyújtózkodásával.

Így aztán igen nagy lett az én szívemnek öröme, folytatja, mikor az egyik app megtalált a következő ajánlattal: „Aprópénz megtakarítása. Az R-kártyáddal végrehajtott fizetések összegét felkerekítjük, és a különbözetet betesszük ebbe a Zsebbe.” Kipróbálta, és látá, hogy ez remekül működik. Kicsit lejjebb feltűnt neki egy másik (össze)kapcsolási lehetőség: „Aprómegtakarítás-gyorsító”, ahol némi havidíjért cserébe a Zsebbe kerülő pénzt tízszeres szorzóval is el lehetett látni. Kipróbálta ezt is, és szintén látá, hogy szintén remekül működik.

És itt következett be valami végzetes és sokkolóan megmagyarázhatatlan – egyébként vágyvezérelt – félreértés. Ez a firkászbarátom ugyanis valamiért – fáradtságból? pénzügyi tájékozatlanságból? irracionális hitből, reményből és kicsit gigacég-szeretetből is? – azt gondolta, hogy a felkerekített összegeket a szolgáltató (!) teszi (!) be az ő (!!!) számlájára.

Tetszik érteni, nem?

Vesz az ember valamit 420 forintért, azt a rendszer felkerekíti 500-ra, tehát keletkezik 80 forint „haszon”, amit ez a szolgáltató – nyilván a bevezető promóció részeként, mi másért, ugyebár – odaajándékoz mindenkinek, aki van annyira ügyes, rafinált és szemfüles, hogy kihasználja ezt a remek lehetőséget. Szerényebb ember beérné ennyivel is, de nem, az isten lábának megfogásában reménykedő egyszeri családapaskribler mohó lesz hirtelen, és némi havidíjért (ami persze teljesen érthető, hiszen semmi sincs ingyen, göcög elégedetten) bekapcsolja a tízszeres szorzót… és akkor a rendszer már 800 forintot ad neki! Azért ez már komoly pénz, nemde? Dede.

Itt borult el az agya ennek a bizonyos barátomnak, és innen kezdve a történet lavinaként zúdul alá a tudatlanság intellektusban lazán gyökerező fenyőerdejére… ez a bizonyos írócska ugyanis úgyszólván vérszemet kapott a boltban. (Igen, felkerekíti a vérszemet is, a felkerekítésig meglevő különbözetet megszoroztatja tízzel, és máris tízszer több vérszeme van nekije!) Úgy jár, mint Kis János, miszerint „Hadd laknék jól egyszer”, a Sarudy lányának lakodalmán. Megszimmantja: az üzletet. Az Üzletet. Az Üüüzletet!

És elkezd bolondul – de persze okosan – költeni. A boltban mind csak olyan termékeket keres, aminek az ára az alsó kerek összeghez közel van, mert ugye ezt a következő százasig sokkal több pénzzel kerekíti fel a rendszer, és a tízes szorzóval akár 900, sőt (rájön közben) eleve kerek árú termékkel egyenesen 1000 forintra is felkerekítheti! Vihogva röhög és dörzsöli üres markát s tenyerét, és egyenként vásárol mindenfélét, majd hüledezve számolja ki, hogy ha vesz négy itemet, egyenként 410 forintért, az összesen 1640 forint, de mivel minden egyes terméket a rendszer felkerekít 500-ra (90 forint) és beszoroz tízzel (900 forint), azt meg négyszer vesszük (3600 forint), akkor ő tulajdonképpen nemhogy pénzt költött, hanem keresett az ügyleten 1960 forintot, és még mindig és máris van még neki négy darab szuper itemje is.

Az ember ha egyszer elhisz valamit nagynehezen, utána már meggyőzi magát, hogy úgy van minden, ahogy ő gondolja, gondolta… Mert visszafelé nem megyünk: amiben egyszer hittünk, nem tagadjuk meg, saját magunk előtt nem válunk nevetségessé, önnönünket nem kreditáljuk disz.

Így hát ez a barátom sok vérszemmel felkerekítődve egyre vadabbul költ (pedig prózaíró): apróságokat vesz egyenként – ha kell neki az a bizonyos apróság, ha nem. Majd kidobjuk, gondolja, de most keressünk vele szépen! Igaz, hogy mögötte kilométeres sor kígyózik, és persze sziszeg, de mit számít, itten pénzkereset folyik, kérem, hölgyeim és uraim, mégpedig a legkellemesebb pénzkereset: vásárlással történő!

Persze, néha felüti a fejét a fejében a kétely: eszébe jut, hogy ugyanez a szolgáltató a legmagasabb platina-díjcsomagban kínál valami minimális százalékmutatójú (1 százalék) azonnali pénzvisszatérítést minden kártyával végzett tranzakcióra… ez pedig itt, a standard csomagban sokkal nagyobb léptékű visszatérítés. Miért lehet ez? Hogy lehet ez?, kérdezi a józan ész, de a felszorzott, vérgőzös ész azt rikkantja: biztosan most vezetik be a szolgáltatást, addig kell ütni a vasat, amíg meleg, nekik sem éri meg, csak ügyfeleket akarnak, nyilván két hét múlva (vagy akár már e hét végén) kivezetik, szóval addig: harács, harács, harááács!

Közben meg elégedetten kuncog és veregeti vállon saját magát: milyen bátor vagy, tátti, ahogy jött az értesítés, te nyomban éltél vele, igen, ilyen az, ha rajta tartja az ember a hüvelykujját a pénzügytechnikai (hm, milyen szép szó…) változások ütőerén, bizony, a lakosság többi része még ki sem merte próbálni, nem is értesült róla, de jó, hogy ilyen bátor vagyok, és persze okos is. Apropó a lakosság többi része: ha megkérdezik a kasszánál, miért kell egyenként kifizetni minden terméket, csak titokzatosan mosolyog (míg mögötte csendben agyvérzést kapnak a polgártársak), mert nyilván nem fogja elmondani a kasszásnak a trükköt! Hogyisne! Hogy aztán ő is elmondja, és nemsokára mindenki használni kezdje, és emiatt a cég leállítsa ezt a remek szolgáltatást… és neki ne légyen többé harácsa! Közben felmegy a szolgáltató csoportjaiba a fészbukon, és csodálkozva – de teljesen megértve a „tipikus magyar” irigységet – veszi tudomásul, hogy senki nem írta ki a közösbe a dolgot, pedig mindent kiírnak, ha cicájuk születik, azt is. (Hát, kaccant, ilyen az ember, ha magyar, de az már egyszer biztos, hogy én sem írom ki! Hogyisne, hogy mindenki élni kezdjen a lehetőséggel!) Biztos olyan kevés pénz ez a nagy globális szolgáltatónak, okoskodik aztán okos fejével biccentve, hogy nem is vevődik észre – csak nekünk, átlagembereknek sok, ez egy nagy cégnek… smafu. Már persze csak addig, amíg sokan nem kezdenek el élni vele. És így tovább, és így tovább.

Hiába tudja, hogy ami túl szép, az… egyszerűen csak túl szép, és semmi több, és végképp nem igaz… ő azért lelkesen vásárol. Pedig mindig gyanakvó volt, egész életében, soha nem hitt semmiben, és most… most még csak lépre sem csalták, egyszerűen saját magát csalta lépre, saját magát csapta be nagy nyomorúságában.

Mert egy-két nap múlva, mondja immár csak lehajtott fejjel, feltűnt neki, hogy amíg a Zsebben bőszen gyűlt a pénz (na persze napi egy-két ezernél nem többel, de akkor is), a rendes számláján a szokásosnál tempósabban csökkent. Hideg veríték lepte el; gondosan felírta a számlaegyenleget, majd csinált egy próbavásárlást.

És akkor a hideg veríték a padlóra loccsant. Mert rájöttem, mondja, rájöttem, barátom, hogy nem a cég adta ide a különbözetet (promócióból, ugye)… de nem ám! Hanem én adtam saját magamnak: egyszerűen csak áttettem egyik zsebemből a másikba a pénzemet… Néha tízzel felszorozva. Mint ahogy a viccben volt, röhögünk aztán, mikor két barát fogadásból megeszi a fél-fél tehénlepényt: Komám, mi alighanem ingyen ettük meg ezt… Egyik zsebből ment a másikba a pénz, és kívülről nem jött semmi.

Sokáig töprengünk aztán, miközben az asztal alá isszuk magunkat tablettás fröccsből, mi okozhatta a végzetes félreértést: hiszen annyira okos, annyira felvilágosult, annyira cinikus ember ő! Eleve az az életjelszava, hogy nincs ingyenebéd. És akkor most mégis lépre ment. Nem érti, nem értem, nem értjük.

De aztán feldereng az igazság: muszáj hinni valamiben. És ő végre hitt. Igaz, csak két napig, de az a két nap (szégyenértékén sem, persze, de másképp sem) mindig más lesz, mint a többi volt, van és lesz. Két boldog nap volt (van és lesz), sok pénz keresésével, még ha csak a sajátját rakosgatta is innen oda, onnan meg ide. A nyomorúság rántotta be ebbe a naiv és boldog hitbe, de ki már ő mászott belőle, boldogan. Boldogan, amiért volt két jó napja, két napja, amikor elhitte, átveri, kifosztja a rendszert. A Rendszert. És gazdag lesz végre. Nem lett, persze, hogy nem. De két napig jó volt neki. És az ember az ilyesmit megbecsüli, még ha szégyelli is magát érte.

A fröccsökre meghív. Külön fizessem őket, vagy egyben?, kérdezi, és megint nagyot röhögünk. A szegénységet, a szegénységbe és a kaparjkurtaságba dermedt elmét röhögjük ki, aztán kilibegünk a kocsmából, és elröppenünk boldogabb idők felé.

Nagy Koppány Zsolt