Áll egy ember a színpadon. Beszél. Kevés idő után már lényegtelen a nézőtér és emelvény közötti távolság, hiszen nekünk szól, közülünk, belőlünk. Ennek a fehér hajú, délceg úrnak az első mondatai után elhisszük, hogy ő a huszonnégy éves Petőfi Sándor. Ott, az előadás idejében nincs mód, sem igény az elemzésre. Minden szava fontos. Meg akarjuk ismerni. Ez az ő akarata is – a nézőnek, hallgatónak pedig nincs más választása, mint vele tartani ezen a bemutatkozó körúton.

Banner Zoltán már az én gyerekkoromban is legenda volt. Petőfi a hídon című bakelitlemeze szinte az összes ismerősöm gyűjteményében ott volt. Azon ritka hanghordozók közé tartozott, amelyek élő történetet is hoztak magukkal, többen élőszóban is hallhatták, bővebben, hiszen az előadó ezt és sok más estjét is folyamatosan játszotta a magyarlakta területeken és közösségekben, először Erdélyben, aztán Magyarország, Ausztria, Ausztrália, Svédország, Németország színpadjain, összesen legalább százötven alkalommal. Amikor 1972-ben, ezelőtt ötven évvel bemutatta a Petőfi-műsort, egészen biztos vagyok benne, hogy nem gondolt arra, hogy ilyen hosszú távú hatású történet lesz belőle. Pedig sejthette volna: még tizenhét évig Erdélyben élt, szinte a diktatúra végéig, és azokban az években nagy szükség mutatkozott minden megtartó szóra. Gondolom, az illetékes elvtársak nemigen ültek a pódiuma előtt, mert ha így lett volna, kétlem, hogy engedték volna tovább mondani ezeket a szövegeket. Mert Petőfit ismerjük: nem kertelt. És Banner Zoltán sem, amikor a szövegeit kiválasztotta: verseiből, naplóiból, levelezéseiből. Két és fél évnyi szöveganyagból olyan ívet sikerült adnia az előadóestnek, melyből megismerjük a magánember gondjait és örömeit, vívódásait, költői önreflexióit, politikai elképzeléseit és céljait, radikálisan újító törekvéseit, forradalmi lelkületét, hírt kapunk utazásairól és aggodalmairól. Tulajdonképpen minden igazán fontos ebben az időszakban történik vele, ennek a két és fél évnek a terméséből meg lehet érteni Petőfit. Látjuk barátként, szerelmesként, ifjú házasként és apaként, bosszankodó alkotóként, nemzetét féltő és felemelni kívánó harcosként. Banner Zoltán át tudja adni ezt a lelkületet: a bátorságát, az őszinteségét, a néha pimasz, meg nem alkuvó, fiatalos hevét. Nem egy szobrot mutat, hanem valódi embert; nem patetikus, hanem bohó, szinte csibészes, vagány, elbűvölő figura. De mégis az a Petőfi, aki közben megírta ezeket a verseket. Úgy gondolom, egy ilyen összeállítás, ebben az értelmezésben igazán közel tudja hozni a legfiatalabbakhoz is a költőt. Hiszen sokan, tankönyvből vagy unalmas órákról ismerve őt, nem is gondolnák, mennyire közel állt a gondolkodása, a habitusa az övékhez. Ráadásul korban is milyen kevés a különbség köztük és a beszélő között. Még utolsó fennmaradt leveleiben, halála előtt néhány nappal is, egy huszonhat és fél éves ember beszél. Mennyire menőnek számítana, ha ma élne!

És milyen más megérteni a prófétai és romantikus voltát éppen tőle, mikor például az 1847-es „összes költemények”-hez írt előszóban így védi magát a kritikusoktól: „Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén; régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az operenciás tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek. – Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé.” Petőfi esetében nagyon nehéz a korszerű szövegelemzési módokat alkalmazni, különösen azokat, amelyek eltekintenek a szerző élettörténetétől. Nála a hősi halál, de sok egyéb körülmény is félelmetes, szinte hátborzongató értelmezési hálót fon minden megszólalása köré. Ritka hitelesség képződik meg, jövendőmondó biztonsággal. Ezért sem mindegy, hogy az őt megalkotó beszélő milyen lélekkel tud szólni.

Áll egy ember a színpadon, áll közöttünk. Ismerjük őt. Az érzelmeinkkel is magunkénak tudjuk már, nem csak a lexikális adatok által. Aztán szép lassan belevész a mítoszokba, elemelkedik.

És áll még egy ember, még ha nehezen is választható el tőle ezekben a pillanatokban. Az előadó, Banner Zoltán.

Mindketten évfordulóhoz közelednek, előbbi a kétszázadikhoz, utóbbi a kilencvenedikhez. Az előadóest éppen ötvenedik éve él, és történeti jelentőségű, hogy a Gyulai Várszínház felkérésére megismétlődhetett ez a varázslat. Egy olyan előadóművész tolmácsolásában, aki mindemellett mai napig aktívan ír verseket, tárcákat, művészettörténeti munkákat, monográfiákat, és végtelen derűvel, szeretettel éli és alkotja az életet. Legyen így még nagyon sokáig!

Farkas Wellmann Éva