Balázs Ferenc, aki nem költötte el ifjúságát

„Hiszem, hogyha az én kicsi célomat az én rövid életemben megvalósítom, valamit tettem, aminek magában is értéke van, s aminek értelmét a halál nem tudja elvenni.”
(Balázs Ferenc: Bejárom a kerek világot)

Unitárius lelkésznek, világcsavargónak, lapszerkesztőnek, társadalmi reformernek, népművelőnek, írónak és költőnek lenni – hogyan fér bele ennyi feladat harmincöt évbe? Balázs Ferenc ránk hagyta ezt a titkot. Az utána maradt nyomokat vizsgálva egy fiatalember eleven alakját látjuk, szinte magunk közül valónak érezzük őt, hiába, hogy nyolcvanhét évvel ezelőtt indult utolsó vándorútjára. Ránk maradt gondolatai, versei talán segítenek abban, hogy tovább rakosgassuk a mozaikképet, s válaszokat találjunk arra: ki mindenki volt Balázs Ferenc?

2019-ben lehetőségem volt hosszabb időt tölteni a verseivel, és összeállítani az Örökmécs lángja füstöt nem ereszt című válogatott versgyűjteményét, amely a Magyar Unitárius Egyház kiadásában jelent meg. A munkafolyamat természetesen más műveire is kiterjedt, valóságos kalanddá vált. Fennmaradt művei különös lenyomatok, élettörténete pedig egy ma talán már nem is létező embertípusról ad hírt mindazoknak, akik meg szeretnék ismerni.

Korán jött, korán ment.

S mint aki tudja, hogy kevés időt tölthet a számára rendelt földön, majdhogynem kapkodott: írt, utazott, szeretett, gondolkodott, sőt megpróbálta megújítani a társadalmat, legalábbis annak egy szeletét. Meg kellett harcolnia a közeggel, vallási és politikai tekintetben is, de magánjellegű aggodalmakból szintén kijutott neki: amerikai felesége nehézkes beilleszkedése, valamint vissza-visszatérő tüdőbaja okán.

Láthatóan nem költőként szeretett volna fennmaradni: életművét elsősorban tettei, a közösségért való ténykedése jelentették számára. Ezek mellett, mint míves széljegyzetek, kapnak helyet a kis lírai kitérők – jól látszik, hogy leginkább a túlfűtöttség vagy a betegség „kedvez” nála az írásnak. Egyik kései versében meg is fogalmazza: a versek csak „teherhordani jók”, egyúttal utalva a gyakran elégikus hangnemre is: „Ha céljaim vannak: tenni szoktam. / Egy falu hangszerén zengett a húr. / Ha gondolataim, könyvet írok. / Ha vágyaim, hát élek boldogul. / Csak a bánatomból nem kér senki. / Verseknek adom, mint szolgának az úr.” Amikor munka van, tenni lehet, ott van az emberek között, templomot restaurál, közösségi tereket épít, aratógépet vásárol, szervez vagy tanít. Kortársai visszaemlékezéseiből az derül ki, hogy „tudomást nem venni róla nem lehetett”, s vállalásai, munkássága, írásai miatt tisztelték még azok is, akik nem mertek hinni elképzeléseiben.

Pedig gyaníthatóan fontos lett volna számára az irodalom: huszonegy éves kolozsvári diákként talán leglelkesebb kezdeményezője volt a Tizenegyek antológiájának Kacsó Sándor, Kemény János és Tamási Áron mellett. S valahogy soha nem tudta abbahagyni az írást, a szöveggel való foglalatoskodást: ha nem verseket írt, akkor szociográfiai írások vagy éppen mesék születtek, gyakran idegen nyelven, lapot szerkesztett, előadásokat tartott.

…A versekben mondja az életét, az éppen történőt, naplóz. Rögzíti az aggályait, félelmeit, reményeket. Néha jövendöl, és keserű-szomorú jóslatai gyakran valósággá is válnak. A versválogatás igyekszik kísérni az életutat, a szerzővel tartani történetei mesélésében, meg-megállni egy-egy reflexió erejéig. Rácsodálkozni a nyiladozó szerelemre, majd félteni azt, végigcsavarogni a világot, megállni egy-egy természeti képződmény előtt, hinni abban, hogy megváltható vagy legalább megváltoztatható a világ, megtöretni a betegségtől, majd számot vetni egy rövid élet tanulságaival.

Balázs Ferenc jelentéses nyomokat hagyott, s nemcsak egy szűk térben: előttünk járt Amerikában, Indiában, Kínában, Japánban. És előttünk járt Kolozsváron, Debrecenben, illetve Mészkőn; majdnem száz évvel ezelőttről tudósít földrajzi helyekről, történelmi emlékekről, szépről, harcról, aggályokról és szerelemről.

Nekünk különleges feladvány megfejteni, mi változott, de ami leghamarabb szembetűnik, az mégis a változatlan. Amire személyesként ismerünk rá, amihez ma is bizalommal tudunk kapcsolódni.

Farkas Wellmann Éva