Bácsi priusszal

A priuszos bácsi sokáig mellettünk állt a mélygarázsban. Egészen pontosan az ő Toyota Priusa állt a mi autónk mellett, amelynek jobb, ha nem tudják a márkáját, mindenesetre egy szépséges és főleg új, és főleg elektromos Prius volt az. (Mindig Prisut gépelek, próbálják csak meg, és javítanom kell: vajon ez miért történik meg, és van-e jelentősége a világmindenség örökérvényűségének szempontjából? Mindenesetre kevésbé félreérthető, még ha értelmetlenebb is.)

Szóval ott álltak az autóink egymás mellett évekig, néha – ritkán – találkoztunk. Ő nem a házban lakott, a szomszédos házak valamelyikéből járt át hozzánk kocsit tartani, bérelvén a garazsas helyet. Mindenesetre ne legyenek irigyek, hogy mélygarázsos házban lakunk, mert – talán épp a mélygarázs, de jóval inkább a kivitelezői anyag(ki)spórolás, magyarul lopás miatt – a házunk: süllyed. Nem is kicsit. És a földrengést sem bírja valami jól, azt mondják azok, akik előre életbiztosítást próbálnak ránk, házlakókra sózni.

Ott állt tehát ez a bácsi, idős volt már nagyon, rogyott alakja hordozta múltja minden keservét, járás közben húzta mindenét, innen is tudtuk, hogy nem csattan ki az egészségtől. Egyszer, amikor a gyerekekkel mentünk az autó felé (és én aggódva néztem a mennyezetet, nem hasadozik-e a kárpitja), a bácsi letolt nadrággal állt az autó mellett, pontosabban nem letolt nadrággal, csak félig letolttal, és éppen igazgatta vissza. Először igen meghökkentem, és gondoltam, azonmód agyon is csapom, de aztán rájöttem, nem csinált semmi rosszat, csak meggyűrődött az ing és az alsónemű, nyomta neki, és ezt igazította meg. Mindenesetre neki sokkal kínosabb volt, mint nekünk, addig se beszéltünk egy szót sem, de utána végképp nem.

Mogorván parkoltunk be egymás mellé, ha éppen egyszerre érkeztünk, valami köszönésfélét mormolva. Az én autóm dízelpárában úszott, az övé nem. Hát ja. Mindezek ellenére az oldalsó szélvédőre kitűzőt tűzött ki a bácsi, miszerint ő szűz, és valami mosolygós fejet mellé. Már hogy ez a csillagjegye. Olyan kis butuska-pajkos kitűző volt, ami sehogy nem illett ehhez a leharcolt külsőhöz, a mogorva (állandóan mogorva) természethez, és végképp nem illett a letolt nadrághoz, de nem mindenki éppen az és olyan egész nap, ami(lyen)nek egy mélygarázsban mutatkozik, ugyebár. Beteg és beteges ember volt, nem a jókedélyűek közül való. Családdal nem rendelkezett, legalábbis soha nem láttam vele senkit, egyedül lakta be a nagy Prisut, bocsánat, Priust.

Néha megnéztem a kocsiját, elképzeltem, hogy én vezetem, hogy nekem is van olyanom. Egyébként el nem tudtam képzelni, miért kell valakinek ekkora autó, ha egyedül élő nyugdíjas, és főleg miből futja neki erre, de ehhez ugye nincs is közöm. Gyönyörű állat volt, az már egyszer bizonyos. (Az előző autója is Toyota volt – Yaris –, biztos, ragaszkodott a márkához a pasas.)

Aztán egyszer csak feltűnt, hogy a bácsi nem jön többet felénk. Az autó hűségesen állt a helyén, benne egy félig kiivott ásványvizes palack, papírok stb., tehát az látszott, hogy a gazdája nem úgy szállt ki belőle, mint aki többé nem száll vissza: másnap folytatni akarta az útját, teljesen egyértelmű volt. Lassan rászállt az az egészen finom és fátyolszerű por, ami omladozó mélygarázsokban lepi be a hosszú ideig nem mozdított tárgyakat, főleg az autókat. A szélvédők is beszürkültek, a Szűz vagyok! vigyori feje sem csillant olyan huncutul, mint korábban.

Ekkor még nem gondoltam a legrosszabbra – már amennyire az ember a saját hegyomlásnyi problémái közepette egyáltalán gondol a másik emberre, annak életére, gondjaira, egészségi állapotára –, csak arra, hogy biztosan beteg lett, nocsak. Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha meghalt. Évekig figyeltem: nincs senkije. Vagy ha van is valami távoli örököse, az sosem tudja meg, hol van az autó, hogy van egyáltalán ez a Prius itten. A mi mélygarázsunkban fog elrohadni ez a gyönyörű, a rendszáma alapján még mindig csak kábé egyéves autó… Itt eszi meg a por, itt szárad ki a félig kiivott ásványvizes palackból a víz lassan, évek alatt.

Fogalmam sem volt, hol lakik, mert különben biztosan felkeresem, hogyléte felől érdeklődni. De hát nem tudtam róla semmit a priuszán kívül… Szégyenkezve vallom be, néha eszembe jutott, milyen szép lenne, ha egyszer valahogy mégis bejönne, bevánszorogna a mélygarázsba, találkoznánk, és azt mondaná: én már öreg vagyok, fiam, nem kell ez a nagy kocsi nekem, beteg is vagyok, nem is vezethetek. Neked viszont gyerekeid vannak, és büdös dízelautód… hát úgy döntöttem, neked adom, mert nincs kire hagynom, eladni meg nem akarom, különben is, mit kezdjek a pénzzel (az ábrándban ez a rész különösen fontos volt, mert hát megvenni nem akartam tőle, csak ingyen megkapni – a megvétel erősen rontotta volna az ábránd ábrándértékét. Na ezt gépeljék le egyből hibátlanul, csókolom). És akkor én az ábrándomban mindig elandalodva képzeltem el, ahogy felgyújtom a saját kocsimat, persze csak miután mindent átpakolok a Priusba… de mint láthatják a kipufogásból azok, akik mögöttem közlekednek az utakon, bizony ebből nem lett semmi.

És néztük és csodáltuk tovább a kocsit a gyerekekkel, néha egészen rossz érzések közepette, néha meg méltatlankodva, hogy miért nem jár vele valaki, tiszta pocsékolás, tönkremenni hagyni ezt a szépséget, de bizony nem járt vele senki, nem jött érte senki – legalább egy évig.

Aztán egy nap se szó, se beszéd, a kocsi eltűnt. Meggyógyult volna a bácsi? Elköltözött, és vitte magával a nálunk parkolás – és e tárca – Priusát? Mégiscsak volt hozzátartozója, aki valahogy megtudta, hogy van autója, megtalálta a kulcsát is, bejött és elvitte, eladta, boldogan használja? Esetleg a közös képviselet vitette el? Egyáltalán hogy visznek el egy elektromos autót a lopóautóval egy olyan mélygarázsból, ahova még az átlagos magasságú autók is alig bírnak behajtani?

Mindenesetre sokszor elmélázom a bácsin, a kocsiján, azon, hogy alig ismertük egymást, és akaratlanul is történetet kreáltam köréje, sok találgatással – nagy dolgokra jövök rá ilyenkor mind az élet, mind a történetmesélés, mind az ábrándozás, mind pedig – persze! – a nemöröklés és a nincsingyenebéd témakörében. Mennyit hányódik, szenved, betegeskedik és haldoklik egy ember – tkp. élete kezdete óta –, amíg végül nagy nehezen elenyészik, sőt eltűnik hirtelen az aprócska autós lábnyoma még egy mélygarázsból is… akár az erdőben a vadnyom.

Nagy Koppány Zsolt