Hegedűs Imre János írása Kenéz Ferenc Babkoszorú című verseskötetéről

Igazi kuriózum Kenéz Ferenc legutóbbi (utolsó?) kötete: Babkoszorú. És az alcím: Az utolsó verseskönyv. Valóban kuriózum a két szó felcserélése, a fenséges „babér” helyett a hétköznapi „bab”, de tudjuk Csokonaitól, a poétai mező végtelen, a poetica licentia megengedi a szerzőnek a szabályok áthágását, a keretek szétfeszítését, de csak akkor, ha üzenetét az örökkévalóság fundamentumába szánja. Márpedig nincs olyan költő, aki szándékaiban, céljaiban ne törekedne erre. A maradandóság minden irodalmi mű hétpróbája!

De itt, Kenéz lírájában mintha ennek a fordítottja következne be. Mintha formálisan lemondana az örökkévalóságról, babérkoszorú helyett babkoszorút képzel el, helyez a költő homlokára. Ne higgyünk neki! Kenéz Ferenc fél évszázaddal ezelőtt, a hatvanas években járta ki a költőiskolát, Kolozsváron a második Forrás nemzedék tagjaival (Csiki László, Farkas Árpád, Király László) kelt versenyre, s az erdélyi sors kalapálta pengő hangúvá, acélkeménnyé költészetét. Természetesen a szülővárosából, Nagyszalontáról magával hozott, génjeibe kódolt tehetségével együtt.

Rendhagyó, érdekes és szívet melengető vershalmaz a kötet. Nem is halmaz, inkább vonal. Lineáris sorba veszi ismerőseit, barátait, szerkesztőtársait, és mindenkinek dedikál egy-egy verset. Nevezheti az olvasó dedikálásnak az eljárást, habár a rövid előszóban figyelmeztet Kenéz: „…kötetem jó része nem dedikált vers, hanem ajándékvers.” Nem baj! Különbözzön csak a véleményünk! Az a jó, ha kialakul a dialógus a szerző és az olvasó között.

Tehát ajándékoz egy-egy lírai megnyilatkozást társainak. Illő és méltó Kenéz Ferenc személyéhez az ajándékozás. Szívjóságról árulkodik, s akik ismerik őt, azok tudják, magánemberként is testvéri jósággal viszonyul embertársaihoz. Mindez kicsapódik a kötet 63 lírai futamában. Ha tehát példaanyagot emelünk ki, szemelvényt választunk, akkor akaratlanul is megnevezzük azt a személyt is, aki kapja ezt az úgynevezett „ajándékot”.

Válasszunk egy olyan alkotót, aki lelki struktúrában hasonlít, szinte azonos Kenéz Ferenccel: Nagy Gáspárt. A mindenki által szeretett Gazsit. Arc felfénylik a vers címe, alcíme beszédes: Nagy Gáspárnak, budakeszi otthonába. Mi éppen elhagytuk a régit, / ő épp beköltözött az újba. S a verstestben minden relatív. Összeáll a világ, s szétomlik. A pillanatokba belefér a föld és a menny, földereng a történelem előtti kor, miközben „véres ujj” rajzolja az újkor történelmét. És feszül az ellentét: „Az arc felfénylik, s érembe dermed.” Legszebb az elmét, szívet, lelket inspiráló kép. Metafora. Szimbólum. – „A fészerben a létra nekitámasztva / máris az égnek.” Igen, a híres létra, amely tárgy nagy alkotók, képzőművészek, írók, költők számára szolgált mintául. Leghíresebb Weöres Sándor látomása: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

Gazdag a kötet, világítanak a nevek, akiket Kenéz megnevez: Bodor Ádám, Király László, Csiki László, Markó Béla, Szőcs Géza… Hosszú a névsor, csak éjfélbe nyúló olvasással lehet végére érni. S nem mindenki költő! Közéleti személyek, szerkesztők, politikusok is felbukkannak. Híres képzőművész barátjának, Árkossy Istvánnak két verset is ajándékoz: Tükörvilágok 1, Tükörvilágok 2. Születésnapi köszöntők, de nem a szokványos jókívánságok. Ezt szóvá is teszi: „Hiszen öröm / ez a játék, / s tán nem csupán / rímjáték.” Nem bizony! Mint cimbalom, tambura vagy citera húrjai, úgy pengnek, pattognak a rövid sorok, s árad a szívjóság, árad az életöröm. Ez méltó, ez illő Kenéz Ferenchez és Árkossy Istvánhoz.

S ha már kiemeltünk a sorból egy-két arcot, említsük meg önmagunkat is, mert az olvasók gyülekezetéhez szól utolsó előtti versében: Hallgatni hosszan. Utolsó könyvem olvasóinak. Keserédes alkotás. Temetésről szól, akárcsak első nyelvemlékünk, a Halotti beszéd, de látja és láttatja a gyülekezet utolsó tagjait: „az az egy-két őgyelgő, / akit még látni lehet, / talán a költészet / titkát szeretné kilesni.” Költőhöz méltó passzus. Aki könyvet vesz a kezébe, titkok búvárlója. S érdemes búvárkodni, mert: „a fülemilék / torkából lassan felzeng / a zsoltár.”

Ezt kaptuk, és reméljük, továbbra is ezt fogjuk kapni Kenéz Ferenctől. A fülemülék torkából feltörő zsoltárt.

(Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2024)