Végh Attila József Attila-díjas költő, író 1962-ben született Budapesten. 2002 óta Nagymaroson él. Verses-, próza-, esszé- és tanulmánykötetei jelentek meg. 2017 óta természetfilmeket ír, forgat, rendez. Eddig három nagyfilmje készült el, A rejtőzködő természet, A bennünk élő Börzsöny és a Titkok erdejében. – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel Gábor: Budán születtél. Egy interjúban azt mondtad, hogy gimnazista éveid a sör – Fradi-meccsek – csajozás háromszögében teltek. Honnan van a kötődésed a zöld-fehérekhez? 

Végh Attila: A Fradi számomra családi örökség. Gyerekkoromban, egy szent pillanatban nagyapám fölvilágosított, hogy melyik focicsapat melyik társadalmi csoportot képviseli. A Vasas a munkásokat, a Dózsa a rendőröket satöbbi. „És a Fradi?” – kérdeztem. „A Fradi a nép csapata” – felelte. Ez nagyon tetszett. Az Üllői úti meccsekre sokáig kijártam, de ma már csak karosszék-drukker vagyok.

KDG: Tősgyökeres budaiként ebből a háromszögből mi vezetett az agrártudományi karra, illetve hogyan alakult ki a természet iránti vonzalmad? 

VA: Amikor az agrár után beiratkoztam filozófia szakra, ott egy tanár azt mondta: az agrár és a filozófia szerinte nem jön össze, közülük az egyik tévedés. Igaza volt. Az agrárra tévedésből mentem, a mezőgazdaság soha nem érdekelt. De akkoriban punk voltam, és úgy gondoltam, hogy elvégezni valamit, ami nem érdekel, tök punk dolog. Hogy a természet iránti vonzalmam honnan ered, nem tudom. Egyszer csak ott találtam magam az erdőben. És azóta egyre mélyebbre furakszom benne. 

KDG: Közben egy évig próbáltál nyulakat is tenyészteni. Hogy jutott eszedbe ez az ötlet?

VA: Apósjelöltem nagy nyulász volt. Azt mondta, betegre keressük majd magunkat. Elköltöztem hát Zalába, és egy évig megint olyat csináltam, ami nem érdekel. Pedig ekkor már nem voltam punk. Persze aki punk volt, az mindig az marad. Esetemben csak annyi változott, hogy a lázadás szellemi szintre emelkedett.

KDG: Természetvédelmi őrként is dolgoztál ekkoriban. Ez anyagi szükségszerűség volt, vagy szimplán útkeresés?

VA: Anyagi szükségszerűség nemigen lehetett, mert gyalázatos fizetést kaptam. Viszont egész nap az erdőn lehettem. Jártam a Pilist, a Budai-hegységet, és fényképeztem, mint az őrült. Kezdetben csak az állatok érdekeltek, de ottani főnökeim, Madas Katalin, Ocsenás Pál és Janata Károly hatására beleszerettem a növényekbe is. Sok faj lelőhelyére még ma is emlékszem. Némelyikük még ma is megvan ott, ahol annak idején, harminc-negyven éve fotóztam.

KDG: Hosszú évtizedek írása és számos könyv kiadása után az írást kicsit háttérbe szorítottad, és filmezni kezdtél. Volt-e emögött racionális elgondolás, túl azon, hogy elköltöztél Budapestről? Akár írói kiégés, akár az, hogy ma már inkább képi kultúrában élünk?

VA: Továbbra is írok. Az írói kiégés, az alkotói válság számomra ismeretlen fogalmak. Ha minden igaz, idén három esszékötetem jelenik meg. És az sem jellemző rám, hogy a befogadói attitűdhöz igazodnék mint alkotó. Nem érdekel, hogy milyen kultúrában élünk. Én írok, ha ahhoz van kedvem, és filmezek, ha ahhoz. Azt csinálok, amit akarok. Féktelen alkotókedvem valahonnan nagyon mélyről forrásoz, nem tudom befolyásolni, és nem is akarom. Átadom magam neki, hogy ebben a tudatos sodródásban éljem át a szabadságot. Mert legyen akár verbális vagy képi a kultúránk – egyébként nem tudom, hogyan lehet e kettőt szétválasztani –, a lényeg mégiscsak az, hogy az ember ne akárkiként, ne élőhalottként élje le azt a kevés időt, ami adatott.

KDG: Lendületből írsz, a regényeidet 3-4 hét alatt írtad meg. A filmjeid forgatási ideje ugyanakkor két év. Elképesztő távolság van a kettő között. Ezt hogyan kezeled? Száraz Miklós György fogalmazott egyszer úgy, hogy a regényírás olyan, mint egy gőzmozdony: nagyon nehéz felfűteni, elindítani, de ha egyszer sikerült, utána rendületlenül lapátolni kell bele a szenet, mert ha leáll, akkor marha nehéz újra mozgásba lendíteni.

VA: Száraz Gyurinak igaza van. Ha egy szöveg belül kihűl, akkor nem lehet már folytatni. A filozófia doktori iskolát azért hagytam ott, mert elindult bennem egy regény, és éreztem, hogy ha félreteszem, megdermed. Választanom kellett. A filmezésnek más az időisége. A természetfilmhez türelem kell, minden szinten. Ismerek egy embert, aki kiváló természetfilmes lehetne, de nem tud megülni a seggén. Képtelen rá, hogy egy lessátorban hat-nyolc órát dekkoljon. Ő mászkálva, cserkelve filmez, ami jópofa dolog, de így csak bizonyos állatfajokat lehet filmre venni. Van úgy, hogy a lessátor hónapokon át kint van az erdőn, és az ember már vagy ötvenszer ült bent, mire megvan az a pár másodperces jelenet, amely a filmbe bekerül majd. 

KDG: Írásokkal gyakran megesik, hogy félbemaradnak, megunjuk, elfelejtjük, rájövünk, hogy nem jó az egész. A filmezésben volt ilyen nálad, vagy ott tartanod kell magad a tervekhez, hiszen – gondolom én laikusként – jóval nagyobb tervezést, jóval több pénzt igényel.

VA: Egészen mostanáig a filmjeimet én magam finanszíroztam, az tehát föl sem merült, hogy a pénz döntsön bármiről. Mielőtt egy filmbe belefognék, van egy ködös tervem, hogy körülbelül mit szeretnék. Fölírom magamnak, hogy melyik hónapban melyik fajt támadom meg. Esetleg a narrációt is elkezdem írni. De ez nagyon képlékeny massza. Aztán valahogy elindul, és a szöveg, a kép meg a zene elkezdik egymást formálni. Mindegyikük a saját képére alakítaná a filmet, de végül – jó esetben – beáll valami összhang.

KDG: Manapság már mindenki lehet író. Mindenki lehet természetfilmes is? 

VA: Az eszközök megvannak hozzá. A mai mobiltelefonok már 8K-ban képesek videót rögzíteni. Persze a képminőség nem csak a felbontáson múlik. Mobilos felvételt filmben csak végszükség esetén használok, és titokban akkor is szégyellem magam miatta. Filmezni nem telefonnal kell, hanem kamerával. De a kérdésre válaszolva: akárki írhat verseket, és akárki filmezhet. Mert a szellem végtelenül demokratikus. Ugyanakkor végtelenül arisztokratikus. Aki még a kezét se tudja megmosni, az nem járulhat az oltárhoz.

KDG: A narráció megírása mekkora szellemi kihívás? Mennyire törekszel a költői gondolatokra?

VA: Nem szeretem a ’kihívás’ szót. Amerikai hülyeség. Ugyanolyan béna szó, mint a hegymászóknál a csúcstámadás. A szellem, a természet nem ellenség, amely ellen hadat kell viselni. Aki kihívást lát mindenben, aki így érzi az életet, azzal valami baj van. Nem véletlen, hogy az infantilis amerikai társadalom vezérfogalma ez. Talán föl kéne nőniük. A felnőttek világa nem homokcsata, hanem valami egészen más. De ha arra utal a kérdés, hogy mennyire érzem rokon értelműnek filmem szövegeit egyéb szövegeimmel, akkor a válaszom: nagyon. Vagy inkább rokon érzelműnek. 

KDG: Hogyan látod a ma emberének viszonyát a természethez: közeledünk vagy távolodunk?

VA: Innen már csak közeledni lehet.