Ma reggel a tükör előtt írtam. Nem tudom, miért. Talán ellenőrzésképpen. Vagy mert a fény úgy esett. Vagy mert úgy éreztem, nem vagyok egyedül a mondatokkal. A napló előttem, balra tőlem a tükör.
Először minden rendben volt. Írtam egy mondatot:
„Ma is csend van, de most már nem kérdés, hogy figyelnek.”
A tükör visszaadta a képet: kéz, papír, sorok – minden úgy, ahogyan lennie kell. Aztán, amikor félrefordítottam a fejem, hogy végiggondoljam a következő mondatot, valami megváltozott. A tükörben lévő napló oldalán a mondat már nem egyezett azzal, amit leírtam. A kézírás hasonló volt, de más ritmusú. És más szavakat láttam. No meg egy új bekezdést, amit nem írtam le, és nem is emlékeztem arra, hogy le szerettem volna jegyezni.
A visszatükröződő sor így szólt:
„A csend nem figyel. Csak megjegyez.”
Lapozni próbáltam. A valóságos füzetben üres oldal következett. A tükörben: folytatás. Egy másik énem betűi – aki már régóta tudja, hogyan kell ezt folytatni?
A mondat végén rajz: három párhuzamos vonal, az utolsó enyhén meghajolva. Nem jelentett semmit. Vagy már láthattam valahol? A csuklóm belső oldalán? Egy régi füzetlap margóján?
Megpróbáltam leírni, amit a tükör mutatott. A kezem remegett. A tinta megzselésedett. A papír enyhén ellenállt. Mintha nem engedné újraírni azt, ami már megtörtént.
A tükör felé fordultam. Néztem a kezet. Nem is az enyém? Ugyanolyan ujjak, másfajta mozdulat. Türelmesebb. Rutinja volt abban, amit csinál. A másik én már nem kísérletezik. Ő már döntött: ír.
Este a tükör bepárásodott. A felületén rövid üzenet rajzolódott ki, belülről:
„Ez az oldal nem a tiéd. De megkaphatod.”

***

Ma ismét új lap jelent meg a naplóban, a végében. Papírja vastagabb, finomabb szálú. Nem hasonlít egyik eddigire sem. Ráadásul nem az én betűim sorakoztak rajta, hanem apró, általam ismeretlen írásjelek.
Először kódnak gondoltam, esetleg nyomdai selejtnek. De ahogy néztem, elkezdtem „érteni”. Ugyan nem konkrét szavakat, hanem hangulatokat. Minden sor végén egy-egy érzés lüktetett.
Az oldalszéleken apró körök, itt-ott egy-egy pont, mintha valaki megfigyelt volna írás közben, és jegyezte volna, mit éreztem.
A nap folyamán próbáltam újraírni ezeket a jeleket. Nem ment. Valami azt sugallta: „ez nem másolható – ez egyszer már megtörtént.”
Késő délután egy mondat villant a gondolataim közé. Nem írtam le, mégis megjelent a lapon, halványan, tinta nélkül, csak úgy bemélyedve:
„Ezen az oldalon nem a kezed, hanem a jelenléted hagy nyomot.”
Az este csendes volt – túl csendes. Minden olyan volt, mint előtte – csak valahogy emlékeztetett arra, ami még nem történt meg.
Az a bizonyos lap azóta nem változott. Talán vár. Mintha sejtené, sőt tudná, hogy nemsokára megértem az üzenetét.

***

Ma reggel a naplót nyitva találtam. Ismét nem ott, ahol tegnap becsuktam, hanem egy oldallal előrébb. Az első sorban ez állt:
„Ma reggel a naplót nyitva találtam.”
A kézírás az enyém volt. Az árnyalat, a nyomaték – minden azonos. Pedig még nem döntöttem el, hogy ezt fogom írni. De már ott volt.
Később újabb mondatok bukkantak fel. Fokozatosan, mintha a papír elkezdte volna emlékezni a jövőt. Először csak sejtelmes, halvány mélyedések, aztán egyre pontosabb betűképek.
Egy sor különösen megmaradt bennem:
„Ne próbálj eltérni – nem az idő figyel, hanem az eltérés.”
Egész nap kerültem az írást. A naplót becsuktam, majd időnként fellapoztam egy-egy rövid percre. Mindig találtam újabb bekezdést. Néha pont azt, amit épp gondolni kezdtem. Máskor azt, amit el akartam felejteni.
A tárgyak körül is megváltozott valami. A székem nyikorgása túl szabályosan ismétlődött. A vízcsap megnyílt, de mire odaléptem, magától visszazárt. A világ előreszaladt. Mintha saját próbaverziómat mutatná meg. Tesztelné?
Estefelé, amikor mégis írni kezdtem, különös feszültség jelent meg a toll alatt. A papír úgy fogadta a tintát, mintha csak visszahoznék valamit, amit elvittem, s amiről már lemondott.
Az utolsó sor, amit találtam:
„A bejárat nyitva. Csak nem biztos, hogy itt.”

***

Ma a tükör korábban ébredt, mint én. Amikor kinyitottam a szemem, a szoba még sötét volt, de a tükör világos. Nem a fény miatt – inkább ama jelenlét miatt, ami nem rólam, viszont nekem szólt.
Először semmit sem láttam benne, csak a szokásosat: ágy, könyv, fal. Aztán, ahogy elfordultam, valami megmozdult benne. A saját mozdulatom tükörképe – de enyhén késve. Csak árnyalatnyi különbség volt. Egy szándék halovány jele.
Megálltam. Néztem. Rövidesen megjelent benne a naplóm. Más helyen, és nyitva. Itt, nálam zárva volt. A tükröződő változatban olyan szöveg mutatkozott, amit sosem olvastam, és nem is írtam.
A tükör hamarosan párásodni kezdett. Belülről, mint már korábban is. Egy kézlenyomat jelent meg az üvegen. Bal kéz, a mozdulatom tükörképe – jobbkezes vagyok. A mérete egyezett a kezemével, az ujjlenyomat ismerős volt. De az elhelyezkedése – az nem az enyém volt.
Később kinyitottam a naplót. A lap, amit reggel a tükörben láttam, nem volt ott. Vagy csak másképp volt ott. Két szó szerepelt az oldal közepén, lila tintaceruzával írva:
„Épp időben.”
A tükör estére elsötétült. Mintha az, aki korábban ott volt, elment volna valahová.

***

Ma egy tárgyat találtam az íróasztalomon. Biztosan nem én tettem oda. Pontosan középen feküdt: egy zöldes árnyalatú, matt fémdoboz, tenyérnyi, súlytalan.
Nem ismertem fel. Ám amikor megérintettem, ismerős érzés volt. Ujjbegyeim úgy simultak rá, mintha egy régi, otthonosan meghitt mozdulatot ismételnék.
A doboz oldalán karcolt számok:
2037. III. 12.
Ez a dátum nem szerepelt semmilyen emlékemben. Mégis azonnal tudtam, milyen nap volt. Csütörtök. Erősen fújt a szél. Valami bezárult bennem azon a napon. Csakhogy e napot még nem éltem meg.
Először csak a naplóm mellé tettem. Semmi sem történt.
Aztán ráhelyeztem a napló egyik lapjára – és a papír szürkülni kezdett alatta. A doboz megnehezedett. A lapon, amelyre a dobozt tettem, jelek formálódtak. Mintha már lenne ott szöveg – csak számomra még nem olvasható.
Megijedtem. Elvettem a dobozt a napló lapjáról. Alján apró gombra leltem. Benyomható, hát benyomtam. Nem kattant, nem is nyílt ki – de a levegő megváltozott. A szoba megtelt enyhe ózonszaggal, mint vihar előtt szokott gyerekkoromban. A fény pedig sárgább lett. A dobozt a polcra tettem. Azóta nem néztem rá. De érzem, hogy figyel.
A hűtő kijelzője többnapos inaktivitás után először írt ki jelet:
F. K.
Nem tudom, mi az, ki az. Monogram? Lehet, hogy én vagyok. Lehet, hogy valaki, aki helyettem van itt.
Este az ablak párkányára újabb tárgy került. Egy zsebóra. Az üvege repedt. A mutatók mozdulatlanok – de a lapján megmerevedett pillanat immár ismerős volt:
2037. III. 12. 11:46
A naplót becsuktam. Most először nem azért, mert befejeztem a napi feljegyzést. Hanem mert valami kezdetét vette. És nem akartam, hogy lássa.

***

Ma hajnalban a szoba más lett. Tágabb, mintha valami plusz dimenzió fészkelte volna be magát a falak közé.
Nem tudom, mikor történt. Alvás közben? Vagy ébrenlétemben, csak nem vettem észre? A polcok közötti távolság fél árnyalattal nagyobb. A plafon pedig nem úgy fed, mint eddig.
A padlón hajszálnyi repedés fut végig – mindeddig nem észleltem. Vagyis inkább egy vonal, amely nem tör meg semmit – csak különválaszt. Ha közelebb hajolok, nem látok semmit. De ha becsukom a szemem, hallom, hogy valami mozog ott.
A doboz, amit tegnap találtam, ma már nem engedte, hogy felemeljem. Nem hajlandó együttműködni. A kezem fölötte egyszerűen megmerevedik. Mintha a testem nem teljesíthetné az agyam utasítását. A napló ellenben nem próbál ellenkezni – magától kinyílt azon az oldalon, amelyet eddig elkerültem.
Új szavak jelentek meg a lapon, halvány tintával, tökéletes kalligráfiával:
„Behatolási pont.”
Nem tudom, mit jelent. Nem tudom, ki írta. Nem tudom, mikor. Csak azt, hogy nem én.
Estefelé a sarokban árnyék jelent meg. Eleinte halványabb volt a falnál. Aztán határozottabb lett. Nem vetette senki és semmi. Nem mozdult. Csak létezett. A formáját nem tudtam meghatározni – de a középpontja lüktetett.
A levegő megváltozott. Azt mondanám, hogy nyirkossá vált, de nem a nagy pára-, hanem a megnövekedett időtartalma miatt. Mintha egy gigantikus óra verejtékezne valahol a közelben.
Nem léptem át a friss vonalat. Nem tudtam – a parketta visszaverte a lépteimet, mielőtt megtehettem volna.
A napló ma este ezt írta ki:
„Ha elindulsz, valaki más fog megérkezni.”

***

Ma nem tudtam eldönteni, ébren vagyok-e. A reggelnek nem volt kezdete. A fény megérkezett a szobába, de nem az ablakon keresztül jött. A tárgyak a helyükön voltak – csak nem a megszokott sorrendben.
A napló már nyitva feküdt. Egy korábban sosem felütött oldalon. Ahogyan már kezdett rendszeressé válni: nem én nyitottam ki, és nem is tegnapról maradt így.
A papírlap finoman lüktetett. Lélegzett?
Középen egyetlen mondat:
„Most már te vagy a nyitott oldal.”
Megpróbáltam becsukni. A fedél mozdult volna, de a lapok nem engedték. Mintha az írás már nem lenne hajlítható. Mintha minden sor, minden mondat, minden bekezdés megmerevedett volna – két világ között kifeszített ponyva.
A szoba sarkában a vonal résnyivé vált. Kettéválasztotta a teret. Hajszálvékony, fény nélküli hasadék. Nem volt benne semmi, csupán egy lehetőség. Talán kimenet? Talán bejárat?
A dobozon, amit a polcra tettem, felirat ékeskedett, vésetként, az én kézírásommal:
„Valaki más már elkezdte.”
Nem tudom, ki.
Nem tudom, mikor.
Nem tudom, hogy most én lépek be – vagy valaki más lép ki.
A napló végén egy majdnem üres oldal. A legalján egyetlen sorban:
„Ez már nem kérdés. Ez az átmenet.”

(vége. állítólag)

Király Farkas

Illusztrációk: Király Farkas / Firefly