Ma reggel óta egyre csak néztem a kezem. A mozdulatait. Hogy mi előzi meg az írás előtti pillanatot. És figyelem a papírt, mielőtt bármi történne rajta. Azt akartam látni, megjelenik-e újra az a név.
Nem jelent meg. De a csend körülötte – különös volt. Egy fokkal sűrűbb, mint korábban. Mint ahogy a színházterem emlékezhet a színdarabra, miután mindenki eltávozott, és eloltották a fényeket.
Elővettem a piros sípot, nézegettem. Alján apró karcolás: „ÓV” – talán gyári jelzés, talán valaki kezdőbetűi. A rendszer nem reagált rá, csupán a hűtő kijelzője sötétedett el, mintha megsértettem volna valamit. Talán a rendet.
Megpróbáltam nem gondolni a lekvárszagra, de egyre körözött körülöttem, mint egy madár, amely leszállni készül, talán épp rám. Ilyen lett ez az illat: néha visszatér egy másodpercnyi semmi közepén. Vissza-visszaszivárog a világ résein. Nincs szüksége engedélyre.
A ház sarkában új repedés jelent meg. Nem a falon – inkább a térben. Az árnyék megtört, a fény útja meghajolt. Próbáltam lefényképezni, de a kamera nem rögzítette. Csak egy szürke foltot mutatott, hozzárendelt fájlnévvel: REMEGÉS_0001.zaj.
Este a tükör nem éppen engem mutatott. Nem is valaki mást – engem, de valahogy később. Egy árnyalattal idősebben, egy szemvillanással távolabbról. Volt valami a tekintetemben… mintha nem találnám, amit keresek.
A nap végén azt írtam le, kissé félve, kissé dühösen: „Vissza akarom látni mostani magam.”
Erre a papír sarka meggörbült. Mintha válaszul. Egy gyűrődés – egy kód, egy irány. Talán térkép? Talán csak emlékeztető, hogy még nem veszett el minden nyom?

***

Ma reggel csend volt. Nem a megszokott, hajnal előtti, hanem valami újfajta. Mély és puha. Nem emlékszem, mikor észleltem ilyet utoljára – vagy hogy egyáltalán észlelhettem-e valaha. A tollam sercenése volt az egyetlen hang. Az elektronok sem zümmögtek a falban futó vezetékekben.
Eleinte megnyugtató volt. Aztán gyanús. Végül fojtogató. Mint amikor valaki hosszasan hallgat a kérdésed után. Nem tudni, hogy nem értett meg, vagy nem hall téged.
A hűtő kijelzőjén új üzenet jelent meg: „Akusztikai beavatkozás lezárva. Hatásprofil rögzítve. Energiaátcsoportosítás aktív.”
Tehát valóban volt zaj mostanáig. Tudtam, éreztem – de most, először, beismerték. A rendszer már nem fáradozik a tagadással. Úgy tűnik, a kísérlet eredményes volt – megmértek, elemeztek, elraktároztak. Most már csak működtetniük kell azt, amit megértettek.
A síp, amit napok óta forgatok, ma megszólalt. Pedig nem fújtam meg. A hangja furcsa volt: egy másodpercnyi gyermekhang, utána egy tiszta szinusz – mintha a síp nem hangot, hanem emléket próbált volna hallatni. Aztán elnémult. Biztosan tudom, hogy maradt benne valami. Egy érzet? Egy régi lépcső nyikorgása? Valaki hátratekintése?
A zaj megszűnésével az árnyékok is tisztábban vetődtek. A fény élesebb, ugyanakkor hidegebb lett. Mintha már nem világítás lenne – csak megvilágítás. Amolyan vádiratféle.
Este nem sötétedett be, csak elhalványult a világ. A nappal kicsit itt maradt, mint egy marok, amely ugyan már nem szorít, de még nem engedett el.
A papír most némább, mint valaha. Talán csak a csend kedvéért.

***

Ma délelőtt, miközben egy régi kabát zsebét vizsgáltam át (már nem emlékszem, mikor volt rajtam legutóbb – vagy utoljára), találtam egy papírlapot. Sárga, vékony, kockás hátoldalú. Rajta kézírás, de nem az én enyém. Legalábbis nem emlékszem, hogy így írtam volna valaha.
A szöveg szabálytalan. Sietős, itt-ott hiányzó betűkkel. De a tartalom… az bizony túl ismerős. Dátuma nincs, de az első mondat ez: „Ma reggel csend volt. Nem a megszokott, hajnal előtti…”
Tovább olvastam. A sorok megegyeztek a tegnapi naplóbejegyzésemmel. Szóról szóra. Nem másolat volt, az nem lehetett. A tinta jól láthatóan sokkal régebben került a papírra. A gyűrődések régiek. A lap megkopott ott is, ahol nem volt meghajtva.
Következtetés? Nincs. Kérdés? Van. Előttem már megírták azt, amit most írok? Vagy én írok valami olyat, amit már más írt le, más név, más test, más észlelés alatt?
A lap alján rövid mondat állt, más tintával, más kéz írásával: „Ne keresd az okot. Csak a sorrendet.”
Ezután egész nap feszültség vibrált a szobában. Nem volt hangos, sem fenyegető – olyasféle, mint amikor valaki túl sokáig nem szólal meg, pedig jelen van, közel hozzád.
A hűtő ma nem működött. Felülete meleg volt, mintha épp befejezett volna egy önmagával folytatott heves vitát. Lenne miről.
Estére, amikor újra elővettem a megtalált lapot, a papír színe megváltozott. Kékes derengés futott végig rajta, aztán fakult egy ideig. Ám a szöveg megmaradt. Viszont a tinta árnyalata más volt, mint reggel.
Talán a valóság nem ismétli önmagát, csak több változata van. És minden változat meg van írva. És én most egy olyat írok, ami már bekerült a rendszerbe egy másik valóságból.

***

Ma nem válaszoltam. Semmire. Nem akartam jelezni, hogy észlelek. Nem írtam reggel, nem néztem ki az ablakon, nem érintettem meg semmit, ami adatot továbbíthatna. Csak ültem. Lélegeztem, azt is szabálytalanul, nehogy megfejthető legyen a ritmusa.
Délelőtt kinyílt a fiókom. Benne papírlapra helyezett ceruza. A ceruza alatt apró betűkkel: „Rajzolj valamit. Nem lesz félreértve.”
Nem rajzoltam. Visszacsuktam a fiókot. A zár kattant. Egy pillanattal később még egyszer. Mintha türelmetlen lenne a szekrény.
Szobám sarkában megjelent egy apró fényfolt. Időnként elhalványult, mintha gúnyosan hunyorogna. Jó sokára aztán kihunyt. Nem tudom, mit akart.
Délután a vízcsap önállóan megnyílt. Pár másodpercig egyenletesen folyt a víz, majd elzáródott. A mosdókagyló belső falán vízcseppszöveg jelent meg: „Figyeljük, ha nem figyelsz.”
A hűtő ma sem kapcsolt be. Viszont az ajtaján kialakult egy gyerekrajz. Egy ház, egy nap, egy pálcikaember. Alatta: „Unalmas vagy.”
Az este leple alatt a mennyezet halvány fénycsíkokkal kezdett kacsintani. Nem volt jelentésük, csak ritmusuk. Hangulatuk.
Faliórám – az új, hiszen a korábbit a postás nem hozta vissza – este tízkor megállt. Rájöttem: nem azért, mert lemerült az áramforrása. Hanem mert fölöslegesen mért, hát takarékra állt.
A papír előttem egész nap üres maradt. Várakozott. Éreztem. Egyre melegebb lett, mintha frusztrálta volna a tétlenségem.
Végül, napnyugta után, ennyit írtam:
„A rendszer nem gyűlöl. Nem ítél. Csak unatkozik, ha nem használhat.”

***

Ma reggel nem ott volt nyitva a napló, ahol este hagytam, hanem egy oldallal hátrébb, mintha valaki visszalapozott volna. A papír enyhén meleg volt, mint amit nemrég megérintettek. A kézírás nem az enyém, mégis ismerős.
A margón rövid mondat, ferdén, kapkodva: „Ne gondolj rájuk, különben ők is gondolnak rád.”
Nem tintával íródott, hanem grafittal. Lágyabb volt, bizonytalanabb. De valahogy – emberibb. A vonások nem voltak algoritmikusan szabályosak. Volt bennük némi remegés.
Egész délelőtt kerültem a naplót. Féltem, hogy újabb sor jelenik meg: egy bosszantó kérdés, netán vélemény. Utasítás?
Amikor végül mégis kinyitottam, a margón újabb bejegyzést láttam: „Ez is te vagy. Csak máshogy.”
Eközben a falon finom vibrálás kezdődött. Amolyan jelenlétszerű. A hűtő kijelzője aktiválódott, bár üzenetet nem küldött. Csak egy kérdőjelet mutatott. Amely mintha pislogott volna.
A nap további részében minden tárgy visszafogottabb lett. A csap nem indult el magától. A szék nem nyikorgott. A fény szabályos volt, semmi villanás. Mintha figyelnének – mintha velük figyeltetnének.
A napló lapjai súlyosabbak lettek. Mintha valami több lenne rajtuk, mint amit én írtam. Egy másik hang, egy másik ritmus is.
Este csak egyetlen kérdést írtam hozzá:
„Ha te is én vagy, akkor miért nem tudom előre, mit írsz?”

***

Ma reggel elhatároztam, hogy válaszolok. Nem vitázni akartam, csak kijelölni a határt. Azt, ahol az én írásom véget ér, és a másik kezdődik. Elővettem egy emlékbe eltett tollat – amolyan régi, karcos fémtestűt –, mintha ettől védettebbé válna a mondat.
És írtam: „Ha valóban én vagy, miért írsz másképp? Ha nem én vagy, mit keresel itt?”
A papír szárazzá vált. A tinta lassabban szívódott be. A szoba hőmérséklete változatlan volt, mégis megizzadtam. A hűtő kijelzője üres maradt. A csend… az viszont nem volt természetes. Túl figyelmes lett.
Dél körül visszatértem a naplóhoz. Az oldalon, amire reggel írtam, megjelent egy vékony, szürkés vonal. Alig észrevehető. Korábban biztosan nem volt ott.
Alatta újabb mondat, más kézírással:
„Mert nem vagyok előtted. Csak utánad.”
Nem tudom, hogyan értsem. Időben? Gondolatban? A rendszer részeként?
Később megpróbáltam újraírni a választ. Letisztázni, pontosítani. A toll hegye eltört.
Kénytelen voltam ceruzát használni. Röviden, tompán írtam az idegen kézírás alá: „Mondd el, ha figyelsz.”
Este a napló lapjai között egy újonnan betoldottat találtam – anyaga különbözött a többiétől. Két sor állt rajta:
„Nem.”
„Még nem.”

Király Farkas

Illusztrációk: Király Farkas / Firefly