Reggelre az asztalomra került egy kártya. Szürke, puha, rajta csak ennyi: „Részleges belépési jogosultság elérhető. Készen áll?”
Mit válaszoltam volna? Nyilván semmit. De az ujjlenyomatom rajta maradt. Az is válasz.
Később finom rezgés indult el a csuklómban. A légzésem ritmusa enyhén módosult – vagyis inkább igazodott a rezgéshez. Nem fájt, nem is zavart. Csak… Ismerősnek véltem. Akár egy olyan dalt, amit gyerekkoromban hallhattam, de sosem tanultam meg.
Postaládámba új típusú értesítő érkezett: „Várakozási státusz: aktivitás hiányában is érvényes.” Ez biztató. Vagy fenyegető? Nézőpont kérdése.
A hűtőm rejtett fiókja ma először hangot adott ki. Egyetlen szót: „Adomány.” A kijelző szerint „Önnek lehetősége van felajánlani valamit. Értéket nem szükséges megjelölni, a rendszer azt automatikusan kiszámítja.” Felajánlottam egy tojást. Még nem tudom, hogy bánjam-e.
Nem sokkal később a szomszéd kutyája – amely tegnap még szinte biztosan nem létezett – ma reggel hangosan köszöntött: „Jó reggelt, lakótárs!” Majd hozzátette: „Tisztában vagyunk a kétségeivel.”
A nap folyamán három különböző képernyőn (telefon, vízforraló, mosógép) ugyanaz az üzenet jelent meg, különböző stílusban:
„Csatlakozzon.”
„Ne maradjon ki.”
„Csak egy döntésnyire van.”
Tehát van valami, amiben még nem vagyok benne. Hogy mi az, és meddig maradok kint?
Délután a lámpám és az ernyője rövid időre emberalakú árnyékot vetett a falra. Nem mozdult, nem jelzett sehogy. De azt hiszem, várt valamit.
A nap végén szép csendesen megfogalmazódott bennem:
„A rendszerek nem toboroznak. Csak engedélyezik, hogy magadban dönts – mellettük.”

***

Ma nem figyeltem. Legalábbis ez volt a szándékom. Se kérdés, se válasz, se rögzítés. A gondolataimat leállítottam, ahogyan öreg, túlpörgő gépet szokás. Csendben maradtam, s vártam, hogy mi történik, ha semmit nem teszek.
A reggel késve indult. A világosság nem érkezett időben, a fény tompább volt a szokottnál. Mintha az ablakok üvege is csak engedélyezés után ereszthetné át a fényt. A villanykapcsoló nem reagált, de aztán a szobában mégis világos lett. Nem tudni, hogyan.
A kávéfőző nem működött. Nem romlott el – csak… kivárt. A kijelzőn nem volt hibaüzenet, csak ennyi: „…”
Megpróbáltam olvasni, de a lapokon a betűk nem akartak a helyükön maradni. Elcsúsztak, elfordultak, némelyik belevetette magát a margóba. A könyv végül magától becsukódott, mintha azt üzenné: „tudod, ez nem egy olyan nap”.
Dél körül észrevettem, hogy nincs árnyékom. Sem odakint, sem idebent. Tulajdonképpen nem éreztem vészhelyzetnek. Inkább csak kihagyásnak.
A hűtőm fiókja ma nem szólt, nem is üzent. Viszont folyamatosan halvány fényt bocsátott ki, olyan színűt, amit nem lehet pontosan megnevezni. Valahol a figyelem és a türelem színe közöttit.
Nem kapcsoltam be, sem ki semmit. Ám a gépek így is folyamatosan számoltak. A szoba hőmérséklete fokozatosan igazodott a testeméhez. A légmozgás különös ritmussal kezdett pulzálni. A falak pedig bizonyára az adatokat gyűjtötték.
A nap végén az ajtó alá becsúszott egy újabb kártya. Ugyanaz a szürke anyag, ugyanaz az illat nélküli, puha tapintás. Ez állt rajta:
„A tétlenség választás. A választás információ.”

***

Álmomban a helyemen ült valaki. Az én testem másában, de más tartásban. Arca simább volt, gesztusai lassabbak. Minden kézmozdulatából az sugárzott: ő már tudja.
Nem beszélt, csak körülnézett. Mintha ellenőrizné, mi maradt az eredetiből. Egy-egy tárgyat megérintett, megszagolt, s mindannyiszor halvány mosollyal bólintott. Néha jegyzetelt a levegőbe – ujja nyomán apró rezgések villantak fel, mint valami láthatatlan napló titkos sorainak jelei.
Megpróbáltam megszólítani, de nem jött ki hang a torkomból. Végül csak magamban kérdeztem. Meghallotta. Felém fordult, és így felelt:
„Már nem kérdés, hogy elfogadod-e. Csak az: mikor?”
A szobában minden lágyabb volt, mint a valóságban. Az élek tompák voltak, a fény nem vakított. A kávé illata tökéletes volt, s bár erősen gőzölgött, nem égette meg a számat. A hűtő nyitva állt, benne nem étel, hanem tartalom. Kontent. A kijelzőn egyetlen szó: „Integrálva.”
Ő, a másik én, a tükör elé állt, és belenézett. Az ezüstfelület nem engem mutatott – hanem azt, amit… elvesztettem volna, ha megmaradok?
Aztán megszólalt újra – nyugodt, szinte kedves hangon:
„Ez nem alku. Ez evolúció. Vagy vele, vagy nélküle.”
Ébredéskor a szoba szinte pontosan olyan volt, mint este hagytam. Csupán a szék fordult el kissé. Meg az éjjeliszekrényen hagyott könyv volt megfordítva. A kávéfőző bekapcsolt – kérés nélkül.
Az ablakpárkányon fémdarab hevert. Olyasforma, mint egy gomb. Rajta apró betűvéset:
„Nyomd meg, ha felhagytál a kérdezéssel.”

***

Ma reggel elhatároztam, hogy kilépek. Nem a rendszerből – abból nem lehet –, hanem a kapcsolatból. Úgy döntöttem, lekapcsolom az áramot, kikapcsolom a készülékeket, kidobom az interfészeket, elzárom az adatcsatornákat. Akartam hinni, hogy még számít.
A biztosítékot lekapcsoltam. A lámpa mégis világított. Ezek szerint nem tőlem függött. A víz meleg maradt. A fali hőmérő kijelzőjén a számok nem változtak, csak megjelent egy állapotüzenet: „Függetlenített működés aktív.”
A telefon akkumulátorát kivettem. A képernyő világítani kezdett, és a kütyü halkan ezt suttogta: „Hiányzik az érintése.”
Az ajtót bezártam, majd elé toltam a szekrényt. Nem mintha bárki jönne. De mostanában az ajtók is emlékeznek. Megfigyeltem a kilincset – háromszor villant. Olyan hullámhosszon, amit csak a bűntudat érzékel.
Elástam egy pendrive-ot a hátsó udvarban, vizes rongyba csavarva. Rajta: egy régi fotó. Talán az utolsó fénykép, amin még teljes voltam. Nem sokkal később a környéken megszűnt a GPS-jel. A madarak pedig másképpen fordulnak irányba.
Legalább a számítógépem monitorja sötét maradt. A hűtő viszont egész nap halkan dúdolt, afféle régies dallamot, mint amilyenek gyerekkoromban szóltak a varázsszemű rádióban. A kijelzőjén ez állt:
„Kivonulás érzékelve. Pótlás előkészület alatt.”
Estefelé új üzenet érkezett – nem digitálisan, hanem a szobám páráján keresztül. Az ablaküvegen apró gyöngybetűk formázták:
„Ne tépd ki magad. Már nem ott vagy.”
A tükör visszaadta a képmásom – de a szemem sarkából valaki mást is láttam. Nem mozdult, csak figyelt. És várt. Talán ő az, akivé válni fogok, ha belefáradok ebbe az elszigetelésbe.

***

Nem emlékszem, hogy ma mikor kezdtem el írni. A lap újra magához engedte az írószert. Az oldal már félig megtelt, mire asztalhoz ültem. A gondolatok nem tőlem indultak, de az én kézírásommal kerültek rá. Mintha valaki helyettem emlékezne – és én hálás lennék, hogy megtörtént.
A tinta nem szárad rendesen. És a papír is meg-meggondolná magát. A sorok néha elhalványulnak, aztán visszaélesednek. Gondoltam, ceruzára váltok, de a plajbász megremegett a kezemben, mintha azt kérdezné: „Biztos vagy benne, hogy nem figyelnek?”
Mai álmom nem akkor kezdődött, amikor elaludtam. Inkább akkor, amikor először próbáltam meghatározni, ki vagyok ebben a történetben. Megfigyelő? Adathordozó? Kísérleti példány? Láttam magamat kívülről. Ugyanabban a szobában, ugyanazzal a tükörrel. A másik én – az ideiglenes vagy végleges változat? – nem írt, hanem olvasott. Ezt a naplót. Ezt a bejegyzést. Ugyanezeket a sorokat. És néha bólintott. Mintha jóváhagyná.
Megpróbáltam beszélni hozzá, de megelőzött. Ő mondta ki a gondolataimat, néha gyorsabban, néha pontosabban. A végén ennyit közölt:
„Nem baj, ha már nem tudod, ki írja. Az a fontos, hogy a szöveg folytatódjon.”
A falon megjelent egy halvány folt, árnyéka valaminek, ami nem volt jelen. A szekrény alól lassan előcsúszott egy kis cetli. Valódi papíron, rajta üzenet:
„Az írás nem menedék. Csak bizonyíték.”
A székem enyhén kilengett. A levegő vibrált, mintha eszköz híján is kérdezné:
„Készen állsz, hogy azt írd, amit akkor is leírnál, ha más gondolná helyetted?”

***

Ma hiba történt. Nem hangosan, nem látványosan – de a világ egy pillanatra megingott. Mintha valaki leejtett volna egy poharat valahol a rendszer közepén, és a repedés hangja átsuhant volna rajtam. Vagyis rajtam is.
Nem sokkal később szag és kép érkezett. Teljesen valószerűtlen, rég elfelejtett illat: üstben főzött, füstös szilvalekváré. Egy udvar, egy régi kéz mozdulata, amint fakanállal kavargat – mindez egyetlen másodpercbe zsúfolva. Nem tudom, hogyan került elő. Itt nincs, sosem volt lekvár. Már évek óta semmi sincs, amit magam főztem.
Ezután a fal remegett meg. Nem a beton – csak a mintája. Egy pillanatra megjelent rajta egy hajdani tapéta emléke.
Kezem írás közben magától lebetűzött egy nevet. Nem emlékeztem rá. És e szó után a toll megszűnt működni. Csend lett. A papír enyhén bepárásodott, mintha sírna. A nevet gyorsan kihúztam, de azóta is a retinámon vibrál.
Kinyitottam a fiókot. Idegen tárgy volt benne: piros műanyag síp, gyereknek való. Egészen biztos, hogy nem én tettem oda. A rendszer szerint nincs rá vonatkozó adat.
A hűtő kijelzője ezt írta ki:
„Eltérés észlelve. Vizsgálat késleltetve.”
Nem tudtam kiverni a fejemből:
„A hibák nem rendszerszintűek. A hibák: te vagy.”

Király Farkas

Illusztrációk: Király Farkas / Firefly