Ma reggel elsőként a kávégép köszöntött. Nemcsak darálni kezdett, mint általában, hanem megszólított. Hangja lapos volt, udvarias, mint a titkárnődroidoké, akiknek a folyamatos szemkontaktus is beépített funkciójuk.
– Kér egy kis optimizmust az italába? – kérdezte.
A hangból nem érződött gúny, sem irónia – és túl jól időzített volt. Mintha nemcsak a szokásaimat ismerné, hanem a gondolataim is tudná.
– Mit jelent ez pontosan? – kérdeztem vissza.
A kijelző felvillantott egy ajánlatot: „Későbbi jobb napok ízprofil. Karamellás, enyhén citrusos, hangulatára kiegyensúlyozó hatással bír. 67%-kal javítja a napi kilátások értékelését.”
Nem válaszoltam azonnal. Csak álltam előtte – „az” előtt –, és néztem a gőzt, ami a kiöntőnyílásból szállingózott. A választás illúzióját kínálta – akár a barkácsbolt, ahol minden termék funkciója ugyanaz: hozz rendbe valamit, amit nem is te rontottál el.
Végül ezt mondtam:
– A forró víz és a keserűség nekem most elég.
A gép egy pillanatig hallgatott, aztán működésbe lépett. Tette, amit kértem tőle.
Az ital íze ismerős volt. Egyszerű. Súlyos. Nem szuggerálta, hogy jobb jövő lenne benne. És ez megnyugtatott.
Estefelé hallottam a folyosóról egy gyerekhangot:
– Miért nem posztolsz? Nem fogják látni, hogy ott voltál!
Nem tudom, kinek mondta. Talán nekem.

*

Ma újra megszólalt a gyerekhang. Ugyanaz a tónus, mint korábban. Semleges, tárgyilagos, minden hangsúlyt mellőző. Ezúttal nem kérdezett, nem adott választási lehetőséget.
– Ma eddig háromszor nem mondtad ki, amit gondoltál. Ezeket archiváltuk.
A mondat után néhány másodpercnyi csend következett. Aztán valami, amit vélhetően nevetésnek szántak, de nem sikerült. Nem volt benne ív, nem volt benne légzés. Nem volt emberi. De gépi sem. Csak jelenlét. Mint amikor valaki egyszerűen csak ott van, és tudja: érzed, hogy nem te irányítasz.
Megálltam az ajtó előtt, amin éppen beléptem volna. Próbáltam visszagondolni: mi volt az a három gondolat, amiket nem mondtam ki? Nem tudtam felidézni egyet sem. Csak azt tudtam: valami rögzítette a hiányukat. És ez rémisztőbb volt, mint bármilyen megfigyelés. Nem azt mentik el, amit teszek – hanem azt, amit nem.
A nap folyamán egyre több tárgy működött pontosabban, mint szokott. A lámpa épp abban a pillanatban hunyt ki, amikor kiléptem alóla. A lift már várt, mielőtt hívhattam volna. A cipőm talpa nem csúszott meg a lépcsőfordulóban – pedig máskor mindig.
Mintha valami javított változat futna mindenből. Kiterjesztett valóság. XR. Én pedig csak újrajátszanám, amit mások szerint már megtettem.
Este a papírlapra ezt írtam:
„Ha a hallgatás is adat, akkor nincs több csönd.”

*

Ma a boltban a kassza kétszer is bocsánatot kért. Mert nem tudott ajánlani semmit.
„Sajnáljuk, nem található elegendő releváns ajánlás az ön preferenciái alapján” – ez jelent meg a kijelzőn, de alatta volt egy halványabb sáv is: „Adatprofilja alacsony aktivitást mutat. Ne aggódjon, ez nem rendellenes.”
A sorban mögöttem álló asszony közelebb hajolt, és azt mondta:
– Semmi baj, előfordul.
Ez volt a legrosszabb az egészben. Az együttérzés. Az, hogy valaki megvigasztal, amiért nincs elég digitális lenyomatom ahhoz, hogy a rendszer értelmezni tudjon.
Egész nap úgy éreztem: nem adatvédelmem van, hanem adatszégyenem. A reklámok nem jelentek meg. A hirdetőtáblák nem forgatták utánam a képeket. A beléptetőkapu nem üdvözölt név szerint. A világ elnézést kért a hiányomért.
És én nem tudtam, hogy ez most megkönnyebbülés – vagy inkább megaláztatás.
Otthon megnéztem a tükörben az arcom. Nem történt semmi különös. Nem villantak fel arcfelismerő pontok. Nem jelent meg semmiféle kontúrsáv. Csak a saját szemem nézett vissza. És az is elbizonytalanodott.
Este ezt írtam le:
„A rendszer nem felejt el. Csak félrenéz, ha nem talál elegendőnek.”

*

Délután egy padon ültem, kezem a kabátzsebemben. Nem tettem semmi különöset. Nem néztem kijelzőt, nem beszéltem senkivel, nem figyeltem semmire. Csak ültem, és próbáltam nem részt venni.
Mégis, amikor hazafelé indultam, valami rám nehezedett. Mintha a nap folyamán túl sok mindent érzékeltem volna. Nem láttam mást, mint fákat, járókelőket, egy kóbor kutyát, néhány gyereket a park túloldalán.
De túl pontosan.
Olyan volt, mintha már nemcsak én figyelnék, hanem valaki más is – rajtam keresztül. Mintha a szemem nem csak nekem dolgozna. Ezt persze nem tudtam bizonyítani. Csak éreztem. Bekövetkezett egy pillanat, amikor a testem már nemcsak érzékszerv volt, hanem eszközzé vált.
A kabátzsebemben a kezem ökölbe szorult, aztán lassan kinyílt. Ujjaim között semmi sem volt, mégis úgy éreztem, mintha a szorításom nyomot hagyott volna valamin – vagy valami rajtam.
Este ismét a tükör előtt álltam egy ideig. Az üvegfelület nem volt párás, nem torzított. Csak reflektált. Túl pontosan.
Ma sem írtam sokat. Csak egy sort:
„Nem minden érzékelés döntés – de minden érzékelt dolog bizonyíték.”

*

Ma reggel, amikor leültem írni, az az érzésem támadt, hogy ezt a napot már egyszer megírtam. Nem tegnap. Nem papíron. Hanem valahol köztem és – az idő között? Minden mozdulat ismerős volt. A toll súlya, dőlése, a gondolat tempója – mintha már megtörtént volna.
De nem emlékeztem, mikor.
Talán egy másik változatomban?
Esetleg nem is én írtam, csak visszaadom azt, amit valaki korábban megfogalmazott.
Az írásom gyorsabb akart lenni, mint a kezem. Nem volt benne hiba, nem volt semennyi tétovázás. Mintha nem is én választottam volna a szavakat, hanem csak engedtem, hogy általam papírra vetődjenek.
Délután visszalapoztam a naplóban, hátha megtalálom azt a bejegyzést, amit most ismétlek. Nem volt írott nyoma. De helye volt. Egy üres oldal, amin a papír felülete kissé besüllyedt – mintha már hordozott volna írást, amit valaki kitörölt. Vagy éppen megelőzött.
A házban minden úgy zajlott, mint máskor. És mégis: minden mozdulat másodpéldány volt. A lift gombját lenyomtam, mielőtt megérintettem. A kabátzsebem cipzárja megnyílt, mielőtt ki akartam volna venni belőle a kulcsot.
Nem tudom, álom-e, amit most átélek, vagy valaki más visszaemlékezése.
Este ezt írtam le – és nem vagyok biztos abban, hogy ez saját mondatom:
„A jelen néha csak visszhangja annak, amit egyszer már elhallgattam.”

*

Király Farkas

Illusztrációk: Király Farkas / Firefly