Üvegbúra alatt pihen az idő – százéves emlék, mesélő történelem egy szerelemespárról. Mirtuszkoszorú, kopott gyöngyök, nemzetiszín pántlika – minden lepréselve az utókornak. Mennyasszonyi koszorú – nem kérdezem, ki gondoskodott róla, ki tette üvegbe, ki óvta, féltette, ki üzent ezzel annak a nemzedéknek, aki száz percig sem képes becsülni, amije van. Mi marad utánunk? Tán csak ez a kérdés.

Keményített, hímzett terítő az asztalon. Anyámtól kaptam, néhány másikkal együtt. Amikor kisebb lakásba költözött, mert egyedül maradt, egy bőröndbe csomagolta a boldog napokat a hímzett terítőkkel együtt. Többé nem beszélt ezekről sem, mint ahogyan apámról és a fiatalságról sem tett többet említést. Egyszer meglestem, ahogy titokban kipakolja az ágy alatt tartott bőröndöt. Komótosan kinyitotta, és egyesével kivette a hímzéseket. Meredten bámulta a terítőket, mintha szellemet látna, vagy mintha a színes minták között titkokat fedezett volna fel. Egy nap közölte, nekem adja a bőröndöt. Költözöm, mondta, nekem ezekre már nincs szükségem. Őrizd meg vagy dobd ki őket, tette hozzá, és könnybe lábadt a szeme. Sosem simogattuk egymást, de akkor megfogtam a kezét. Mindez csak egy pillanatig tartott, elhúzódott az érintésem elől.

Otthon kibontottam a régi kockás bőröndöt. Bőrszíjakkal záródott a teteje, a csatok csilingeltek, amikor kinyitottam őket. Nagyanyám temetésén csilingeltek, muzsikáltak így a harangok, tán még a Mennyországban is hallani lehetett azokat. Legalábbis úgy képzeltem. Szerintem nagyanyámat az egész égi kórus várta már, selyemből fektettek elé szőnyeget, hogy meggyógyuljon fáradt lába, mire a Jóisten elé ér. Ott terített asztal várta, nagyapám az asztalfőn ült, és amikor meglátta, elé futott. Abban a percben mindketten megfiatalodtak, a kezükről eltűntek a barna foltok, és a hajuk újfent fekete lett. Mindenki éljenzett és tapsolt, nagyapám restelkedve csókolta meg nagyanyámat, mert ilyet eddig csak a tisztaszobában csinált, amikor senki nem látta őket.

A nagyobbacska hímzett terítő ma az íróasztalomon pihen. Rajta tartom a laptopom, amin ezt a tárcát is írom. Színes virágok díszítik, tulipánok és paprikavirágok. Kalocsai motívum, így magyarázta anyám, amikor egyszer meg akart tanítani hímezni. A nagy diófa alatt ültünk. Kockás pokróc takarta az alattunk lévő lóheréket. Előző nap négylevelűt kerestem köztük, hátha szerencsém lesz, és megkapom azt a menő bringát, amit régóta szerettem volna. Lóherét nem találtam, de anyám egy év múlva megvette a biciklit – hitelből. Nem tudom, milyen kamatot kért a bank, és meddig fizette, de rég láttam úgy mosolyogni, mint akkor, amikor megpillantottam az égszínkék kerékpárt. A biciklizés jól ment, de hímezni sosem tanultam meg. Ma sem tudok varrni, még gombot sem. Ez csak egyszer tűnt fel egy idős varrónőnek, aki megszánt, és összeállított nekem egy kezdő varrókészletet. Volt benne tű, cérna és gyűszű is. Otthon elraktam, és soha többé nem találtam meg. A kalocsai terítő azonban most is megvan, anyámat érzem benne, amikor írás közben véletlenül hozzáér a kezem. Tudom, hogy sosem hagyná ilyen módon használni a gondosan kikeményített terítőt. De nem látja, én meg sosem mondom neki, amikor találkozunk vagy telefonon beszélünk. Úgy terveztem, ha karácsonykor nálunk lesz, majd leveszem róla a laptopot és ráteszek egy szép vázát, rózsákkal. Szereti a rózsákat és a katonás rendet. Mindig mindent kivasal, még a fehérneműt is. Nekem nincs vasalóm, és nem értek a háziasszonyi teendőkhöz, bár ez így nem teljesen igaz, mert van, amit meg tudok csinálni. De kalocsai terítőt nem tudok hímezni továbbra sem. Anyám pedig nem jött karácsonykor, azt mondta, fáj a lába. Szerintem akkor sem jött volna, ha egészséges. A hímzett terítőt továbbra is a számítógép alatt tartom.

Anyámtól holnap megkérdezem, hogy kell kikeményíteni a hímzett terítőt. Lassan időszerű lesz kimosni, és utána már nem tart olyan szépen az anyag, ha nem keményítem ki. Vennem kell egy vasalót is, és beszélnem kell anyámmal arról a furcsán sikerült kézfogásról. Beszélnem kell vele, mielőtt a tulipánok és a paprikavirágok elhervadnak vagy belepi őket a hó.

Döme Barbara