Sok szó esett mostanában az érzékenyítésről, gondoltam, csatlakozom én is lassan e nemzeti, de inkább nemzetközi sporttá vált műfajhoz. Töprengtem jó sokáig azon, hogy mire is érzékenyítsem az erre fogékony olvasókat – semmiképpen nem szeretném ellopni mások témáját, elvégre a munkából élünk mindannyian, rendes tollforgató nem másol, nem kontrolcézik, nem kopizik. Hanem legalábbis addig bámul képernyőre szegett tekintettel, amíg meg nem látja a témát, amely köztudottan a monitoron hever.

És tényleg. Csak az Oxfordi Egyetemig kellett virtuálisan elsétálnom, ahol az orrszarvúk termékenyítési projektje zajlik.

De kezdjük az elején. Az északi szélesszájú orrszarvú Közép- és Kelet-Afrika szavannáin, a kontinens szívében élt egykor (rokona, a déli szélesszájú orrszarvú a földrész déli részén, legnagyobb számban a Dél-afrikai Köztársaság területén él). Vadon valószínűleg teljesen kihalt: az 1970-es években még 500, a 2000-es években már csak 30 egyede élt, írja a Wikipédia. Az utolsó vadon élő állatokat, amelyek egy kongói nemzeti parkban éltek, 2006 és 2008 között lőtték ki. Fogságban a 20. század második felében folyamatosan 10 körüli, a 2015-ös évben már csak 5 egyede élt. Ebből 2018-ra mindössze három maradt, egy hím – Sudan – és két nőstény – Najin és Fatu –, amelyek a kenyai Ol Pejeta rezervátumban éltek. 2018-ban Sudant, az alfaj utolsó hím példányát erősen leromlott állapota miatt elaltatták.

Létszámuk ily drasztikus csökkenése arra vezethető vissza, hogy a helyi törzseket nem érzékenyítették megfelelően az állatfaj fennmaradása iránt. Az őslakosok ugyanis rendületlenül hisznek abban, hogy az orrszarvú tülke gyógyír a merevedési zavarokra. Hogy Közép-Afrika férfilakosságának hány százaléka küzdhet efféle gonddal, arról nincsnek adatok, de abból, hogy ennek orvoslására egy állatfajt teljesen kiirtottak száz év alatt, arra következtetek: nagy lehet a baj. Az emberi populáció ezeken a vidékeken ugyan szépen növekedett az utóbbi évtizedekben, de nem a tülökpor nyaktalan nyeldeklése miatt: az orrszarv pora körülbelül akkora hatással van a férfierőre, mint a körömreszelék, tehát semekkorával.

Hogy az orrszarvúkat hogyan lehetett volna érzékenyíteni a szaporodás iránt? Fogalmam sincs. Szeretem azt képzelni, hogy Sudan, amíg tudott, érdeklődött fajtája hölgyei iránt, akkor is, ha nem fogyasztott emberi orrport – bár az orvvadászok egytől-egyig megérdemelnék, hogy szaglószervüket rinocéroszok csámcsogják el. Arra is szívesen gondolok, hogy Najin és Fatu nem lett egymás iránt érzékenyítve, és szívesen kihordták volna utódaikat, egyben fajuk továbbvivőit – csak valamiért nem jött nekik össze. Amúgy a most élő két hölgyet és Sudant is állatkertből telepítették vissza Afrikába annak idején. Hogy ők hárman hányszor borultak nászba, nem tudni – de akárhányszor is, eredménytelenül. És bár a mesterséges megtermékenyítés eredményeképpen már születtek itt-ott rinocéroszbébik, az északi szélesszájú orrszarvú esetében ez mindeddig megoldatlannak tűnt.

Az Oxfordi Egyetemen azonban kifejlesztettek egy módszert, melynek segítségével nemcsak az északi szélesszájú orrszarvú, de más veszélyeztetett állatfaj is megmenthető a kihalástól. Az eljárás során az elpusztult nőstények petefészkében termékenyítenének meg több petesejtet, amelyeket beültetnének rokon fajok nőstényeibe. Hátborzongató, de ha ez az ára egy faj megmentésének, akkor ezt az utat kell végigjárni.

Két példány él az északi szélesszájú orrszarvúból. Kettő.

Képzeljük el ezt: az emberi fajból két példány marad. Kettő. És az érzékenyítés miatt egyikük sem férfi, sem nő.

Elképzeltük?

Király Farkas