Tudod, amikor kéthetente megírom ezeket a kerti leveleket, mindig elképzellek kissé, és látlak is. Látom, ahogyan olvasod, látlak, ahogyan mosolyogsz, látom az arcodra hulló fényt. Mert nem magamnak írom, hanem neked, bármiről is szóljon egy-egy kerti levél.

Persze bennem is mindig ott a kétség:

Vajon megtalálnak-e leveleim?

Olvasod-e őket?

Elérlek-e velük?

Nem tudhatom, mert ezek a levelek valóban kerti levelek, egy nagy kertben hullanak le, sokszor csak ott árválkodnak az ösvényen, amíg fel nem veszed, össze nem gyűjtöd őket.

Ki olvas ma már lehulló kerti leveleket?

Vajon milyen lehetsz, amikor megkapod őket?

Hallod-e hangomat, amikor olvasod őket?

Milyen ez a hang, milyen a kert hangja, ahonnan ezek a levelek hullottak?

Miért szólítalak meg, mi ez a bizalmasság, ami a kert és a kertben sétáló, ami az író és az olvasó között itt időről időre létrejöhet?

Az első levéltől kezdve ez volt a célom, hogy ne csak értsd, de érezd is, hogy mindezekről, amikről itt szó van: közös dolgaink, bizalmas témáink. Talán azért, mert annyira hiányolom a bizalmas beszélgetéseket az emberek között, hiszen a legtöbben sokkal inkább bizalmaskodók, sőt indiszkrétek és tapintatlanok, amikor bizalmasak szeretnének valójában lenni.

Mi is az a bizalmasság, ami se nem indiszkréció, se nem tapintatlanság?

Jó kérdés, látod, ezért is szeretek írni neked, mert mindig jó kérdések merülnek fel. Az ember, ha figyel, ha vannak kérdései, ha van benne együttérzés, előbb utóbb kialakul a bizalmas kapcsolat közte és környezete, családja, barátai, világa között. Nekem például nem csak emberekkel van bizalmas kapcsolatom. Tegnap este, amikor a teraszon üldögéltem és a Holdat néztem, azon tűnődtem milyen sok életet látott már ez a Hold, mennyi költőt, akik éppen így bámulták, s erről meg az Idő jutott eszembe, és az első kerti levelem neked, amit az időről írtam.

Aztán egy versem, ami egyenesen óda az Időhöz, s amiben barátjának ajánlkozom, mert végül az Idő az egyik legnagyobb erő felettünk, éppen úgy sodor minket az életünkben, mint a Holdat a csillagos égen. Elkezdtem tehát bizalmas kapcsolatot kialakítani az emberek, a kutyám, a növényeim és a méheim után a Holddal és az Idővel is. Üldögéltem a teraszon, néztem a Holdat, s úgy éreztem, hogy valami végtelenül bizalmas dolgot tudok meg arról, hogy a Hold is ismeri az Időt, s a kráterek ezüst orcáján az elmúló idő nyomai, akárcsak a mi arcunkon a ráncok, hajunkban az ezüst szálak.

„Öregszel, Hold!” – szóltam nevetve, s a négymilliárd éves Hold visszamosolygott a negyvenes emberre.

Elszégyelltem magam, erre még szebben és fényesebben kezdett csillogni, s hirtelen udvara lett, amelyben láttam az égi kertet, ahol égi virágok virágoznak, s égi levelek hullanak. Bizalmába fogadott a nyáresti Hold, mint oly sok költőt a múltban, s remélhetőleg a jövőben is. Nem szeretnék visszaélni ezzel a bizalommal, legalább annyira nem, mint a te bizalmaddal, akit kéthetente elképzelek magamnak, s nagyon is hasonlítasz a Holdhoz, s legalább akkora távolság van köztünk térben vagy időben, mint egy égitest és egy ember között. De ez a nagy távolság éppen hogy közel hoz, s azt mutatja, amit mindig is éreztünk mind a ketten, hogy bárhol is legyél, bárhogyan is hívjanak, mégis van bennünk valami közös. Ennek a világnak részei vagyunk, s egyikünk sem vágyik semmi másra sem jobban, mint éppen arra, hogy ebben a világban legalább néhány létezővel valóban bizalmas kapcsolata legyen.

Bizalom nélkül nincs kapcsolat, barátság, hosszan tartó és kölcsönös szerelem. Bizalom nélkül csak folytonos bizonytalanság, kétség és magány van. Bizalom kell ahhoz is, hogy az ember otthon érezze magát, mert a térben megtestesült bizalom az otthon, a nyelvben megvalósult bizalom az anyanyelv, a testben megvalósuló bizalom a szerelem, a lélekben megvalósult bizalom a hit, a szellemben megvalósuló bizalom a bölcsesség – és végül az életben megvalósult bizalom a barátság.

„Bizalomról és barátságról beszélsz egy bizalmatlan és barátságtalan korban?” – kérdezhetnéd, de ha olvastad leveleimet, akkor már nem ezt kérdezed, hanem pontosan tudod, valamiről most szó van, valamit elárul ez a levél, s te nem akarsz sem indiszkrét, sem szemérmetlen lenni.

Most kijössz hozzám a teraszra, leülsz mellém, és együtt nézzük a Holdat, szemléljük az elmúló Időt, s együtt próbálunk bizalmas kapcsolatba kerülni az ezüstös égitesttel és a mindent sodró és mindent átjáró nagy folyammal. Üldögélünk és figyelünk, kicsit most egymásra is, aztán önmagunkra, belső vibrációinkra, arra, ahogy a Hold tükröződik saját szemünkben is, arra, ahogy az Idő átjárja testünket minden áldott pillanatban. Milyen érdekes, hogy egy ilyen nagy és távoli égitest, mint a Hold elfér szemünk tükrén! Milyen különös, hogy az Idő is, amelyet olyan különállónak, olyan kegyetlennek tartunk, elfér tudatunkban, sőt, bennünk is él, dolgozik, meg nem áll. De, amint elkezded megfigyelni, mintha lassulna, változna folyása, mintha a megfigyelő befolyásolná a megfigyeltet, s mintha az ember, ha a Holdat szemléli, kissé Holddá válna, ha pedig az Időt, akkor Idővé. Így leszünk mi ketten egyek, író és olvasó, így hozza az írás közelebb egymáshoz az egyre táguló univerzumban az egymástól távolodó embereket. Ne felejtsd el, nem vagy egyedül, mert ezekben a kerti levelekben most már mindig itt leszek neked.

Idő óda

Idő, ki tajtékzó türelemmel
éltünk falát ostromlod!
Idő, ki hirtelen hullámokkal
álmaink várait elmosod.

Idő, ki végtelenből végest szabsz
félelmetes ollóddal.
Idő, ki a térre gombot varrsz
pontos hatalmaddal.

Hallgass rám, ócsárolt isten,
kinek oltára fenn tornyokon,
ki akkor is van, ha nincsen,
ki bilinccsel csattan csuklókon.

Halld meg a mulandó embert,
kinek, mert halandó teste,
ellened örökre védhetetlen,
de halhatatlan a lelke.

S ha hitem igaz, úgy lelkem végtelen,
hiába emészted is testemet,
én ott lakozom, ahol el nem érheted,
arasd bár le, mit szellemem vetett.

Idő, fogadj el barátnak engem,
hogy én is barátod lehessek.
Engedd, hogy élve éljem életem,
hisz végül még téged is túlélhetlek.

Szentendre, 2017. február 15., kb. hajnali 3:33

Weiner Sennyey Tibor