A furcsa év után egy még furcsábbal találkoztam, mindjárt az év első napján több szerepet kapott egy olyan dolog az életemben, amire eddig legtöbbször csak hétköznapiként gondoltam: a fűtés, a tűz. Gyermekkoromban nagyon szerettem a kályha melegét, a tűz ropogását, de a kamaszkor pimaszsága elvitt ettől a kellemes érzéstől. Szinte lubickoltam az örömben, amikor végre olyan helyen éltem, ahol volt konvektor, és az akkori énemnek esze ágában sem volt visszanézni sem a fa beszerzésére, hasogatására, hamura, porra, bármi ilyesmire. Amikor megszületett bennem a kertes házba való vágyakozás, akkortájt kezdett hiányozni a tűz is. Eszembe jutott, mennyire más érzés a tűz melege, mint az elektromos fűtés vagy a gázfűtés által kapott meleg. Lehet, hogy a látvány, lehet, hogy az illat, talán a hang, vagyis a tűzpattogás, esetleg mind együtt, de hiányozott. Igazi örömet jelentett újra megtapasztalni azt a fajta meleget, amit a gyermekkorom emlékei között őrizgettem, örültem, hogy a fiaimnak is tetszik, egészen az idei év kezdetéig felhőtlen barátság fűzött az otthon melegéhez. Bár megtanultam és megtanítottam, hogy a tűzzel nem szabad, s miért nem szabad játszani, ebben az évben már két alkalommal is kevés hiányzott ahhoz, hogy az éltető tűz bajt, akár halált hozzon rám vagy a gyermekeimre.

Nagyon különleges a viszonyunk a tűzzel, még akkor is, ha ez nem tudatos. A honfoglaló magyarok, akik még jurtában éltek a vándorlások alatt, a jurta közepén gyújtották a tüzet. Ezen főztek, mellette melegedtek, ez adta a fényt az éjszakában. Mára ezt már el sem tudjuk képzelni, hiszen nemcsak magukra, de a gyúlékony tárgyaikra, a rohangáló gyermekeikre is nagyon kellett vigyázniuk, pedig egy rohangáló kétéves akkor is mozgékony volt, vagy még mozgékonyabb a mostaniaknál. Mégis ott égett a tűz középen, ahogyan egy számomra kedves ember mondta: a tűz köré építették a házat. Egy ideig még tartottuk ezt a szokást, aztán szépen, lassan, mint minden, ez is megváltozott. A konyha, vagyis a tűz hely már nem feltétlenül középen van. Minden szobában ott a fűtőtest, és eszünk ágába sincs füstös holmiban élni a napjainkat. A tűz mégsem kopott ki belőlünk egészen. Sokan szinte varázslatosnak tartják, a művészek minden művészeti ágban dolgoznak vele, a szépsége, a veszélyessége s talán az ősi erő együtt az, ami nem engedi fakulni a tűz iránti érzéseinket. Egy tábortűz romantikája, egy szabad tűzön elkészített étel különleges íze, egy kandalló üvegén át a tűz figyelése, mind ott lobognak bennünk. S nemcsak fizikai valóságában, hanem bőséges és csodálatos anyanyelvünkben is kiemelt helyet foglal el a piros virág – de erről majd legközelebb, addig is őrizzük a lángot.

Lőrincz P. Gabriella