Gyere, ülj elém! – hív, s bár vonz a havas lejtő, nem merek felülni. Félek a gyorsulástól, a sebességtől. Mégis, jólesik, hogy maga elé akar ültetni. Jóval magasabb nálam, és legalább kétszer annyi éves. Akkor még nem tudom, hogy a veszélyes helyzeteket később lepkehálóval kergetem majd. Hétéves vagyok. Csak azt szeretem, amikor apa húz a szánkóval az úton, az biztonságos, az jó.

Szikla tetején állok, alattam a tenger hullámzik. Van, aki azért jön ide, mert itt fejest lehet ugrani a vízbe, mások azért, mert nem kell fürdőruhával bajlódni. Az ugrás és a meztelenség is szabadságérzést ad, pillanatokra legalábbis. Elvileg biztonságos onnan leugrani, hacsak nem nagyon béna az ember, de engem másféle izgalmak, másféle mélységek és magasságok vonzanak. Ugyanazt érzem, mint hétéves koromban: akkor vagyok egyensúlyban, ha pontosan tudom követni, mi történik a testemmel. Zuhanás, gyorsulás közben elveszítem a kapcsolatot magammal. Pedig nagyon vagány az a pasi, aki előttem ugrik, és tudom, hogy sose felejteném el azt a találkozást a vízzel, ha én is megtenném. Mégsem.

Házibuli van, az erkélyen állok, a tizedik emeleten, kezemben borospohár. Bent nevetgélés, valaki zenét cserél, ezt hallgassátok meg! Bennem teljes csönd van. Látni a hegyeket az erkélyről, szeretek arrafelé nézni. A Nap már látóhatár alatt jár, de a fénye még megszínezi az égboltcsíkokat. Pasztellnarancs és grafitszürke sávok váltakoznak. Egy óra múlva már sötét van, több ezer apró fény világít csak a hegyoldalt egyre jobban belepő házak ablakaiból. Van hangulata, mégis, jobban örülnék, ha csak a fekete hegyvonulatokat látnám.

Lenézek a házak közötti parkba, a fák lombjait látom sötétlőn, félelmesen. Magasból lenézni egyáltalán nem felemelő élmény, inkább torokszorító. Ezt éreztem évekkel ezelőtt a kilátó vaskorlátjára támaszkodva is. Akkor hétszáz méter magasan voltam. Jobbra a Vadálló-kövek, szemben a Rám-hegy, mellette a szakadék. Alattam a tarka erdő, melegsárga és cservörös levelek, puha, dimbes-dombos szőnyegnek tűnik fentről. Aki innen leesik, nem tér vissza.

Az a magasság, ami engem izgat, nem méterekben mérhető. Kilenc lépcső vezet fel hozzá. A fokokat oroszlánok őrzik, a lépcsők tetején aranyzsámoly. Oda akarok feljutni. Megküzdeni az oroszlánokkal, kicselezni őket, ha kell, saját húsomból etetni, négy kutamból itatni, de menni lépcsőnként, egyre fel. Évtizedekben mérhető egy-egy fok megtétele. Van, amelyiken túl sokáig toporgok, vesztegelek, és nem jutok tovább, vagy csak nagyon lassan, nagy veszteségekkel. De látom a következő grádicsot – és a következő oroszlánt is persze. Titokzatosak ezek az oroszlánok, oldalra néznek, mintha a múltba vagy a jövőbe tekintenének, mégis azt érzem, hogy figyelnek a szemük sarkából. Sokszor azt gondolom, hogy igazából nem is a lépcsőfokokat védik, hanem engem. Hogy ne csinálhassak meg mindent, ami éppen az eszembe jut, mert sok haszontalan ötlet is felvillan bennem. Néha belesétálok egy-egy kisebb kelepcémbe, olyankor a bokám után kapnak. Máskor utamat állják, viaskodni kezdünk. A kezemben egyenes kard, lovamon veres nyeregtakaró, erősen fogom a fekete-fehér kantárt. A ló megbokrosodik, először azt kell megfékeznem. Közben rájövök, hogy így akarnak az oroszlánok visszatéríteni újra és újra.

Nem tudom pontosan, hányadik fokon állok most, és azt sem, hogy hányszor lesz még szükségem kardra, lóra, de talán ez nem is fontos. Ha elbírok a lovammal, ha állom az oroszlánok tekintetét, ha egyre közelebb érzem magamhoz az eget, akkor jó irányba haladok. Akkor is, ha minden lépcsőről, hegyről egyszer le is kell jönni majd. Mégis más az úgy, ha tudom, hogy volt honnan.

Mirtse Zsuzsa