Az idő kereke az emberemlékezet óta létező örökmozgó. Mégsem válik be nagy találmánynak, hiszen nem az a teljesítmény, ha valami, amibe vetve élünk – az idő –, örökké mozog, hanem az, ha megáll, vagy ki tudunk szállni belőle. Évezredek óta ajánlanak recepteket a megszabadulásra a sámánok, szerzetesek, filozófusok, mesélők, pszichológusok, kócsok (coach), vagy akár csak a zöldségesek, akik szóba elegyednek vevőikkel. Úgy tűnik, a megszabaduláshoz mindenki ért, amíg a másik bőrét viszi a vásárra – vagyis vonja ki a forgalomból.

Ha nem is ért mindenki ahhoz, hogyan szabaduljon az események gyakran kedvezőtlen láncolatából, sok embert érdekel a téma, főképp, ha határhelyzetbe kerül. A határhelyzetek azok az állapotok, amikor az ember intenzív változáson megy keresztül, mely leggyakrabban kedvezőtlen – épp ezért veszi észre. Ezek az állapotok kedveznek viszont a filozófiai gondolkodásnak.

Határhelyzetben gyakran választani kell, mert valami tarthatatlanná válik. „[V]eszélyes dolog késni, mivel a következő pillanatban már nem áll módomban választani” – írja Soren Kierkegaard, a Vagy-vagy című művében. A 19. századi dán filozófus és teológus utal az olyan típusú népmesére, melyben a hőst „sellők vagy víziemberek bűvös muzsikájukkal hatalmukba” kerítették. A szabaduláshoz a hősnek ugyanazt a zenét visszafelé kellett eljátszani.

Ha az egyik legrégibb ind látásmód, a szánkhja felé fordulunk, a népmesék megidézett szabadulási receptjében az úgynevezett emlékezési gyakorlatra ismerünk rá, mely a következőképp végzendő: Gyakorlás végén, visszavont érzékekkel visszajátsszuk magunknak végétől az elejéig a gyakorlást, beleértve a megszerzett tapasztalatokat.

A megszabaduláshoz tehát – értsük akár csak úgy, hogy egy-egy kellemetlen helyzetből szeretnénk kikerülni – szükséges az, hogy az éberség állapotában időzzünk.

Gyakran a betegség válik határhelyzetté. Amikor rosszul van, akkor próbál az ember emlékezni, mi okozta a kórt – kultúránk makacsul ragaszkodik ahhoz a nézethez, hogy a betegségnek oka van –, és felépül a szándék, hogy változtasson az okká vált tényezőn. Sajnos gyakran csak a halál árnyékában.

Ha megtalálta a beteg, hogy miben kell változtatnia, akkor választania kell, hiszen a változtatás mindig szelektálás is.

Amikor Prágai Tamás, néhány éve elhunyt költő, író, betegsége oka után kutatva, az emlékezés gyakorlatát végezte, arra jutott, hogy a túl sok cselekvés és aktivitás, melynek elindítója az „átgondolatlan hiúság”, szétszórtsághoz vezet – azaz akadályozza azt az egyhegyű tudatállapotot, mely az éberséghez, tulajdonképpen az embernek az élete tudatos folyatásához/folytatásához szükséges. „Egyértelmű következtetés: – írja Prágai – a világi célok jelentős részét le kell csökkenteni, redukálni kell.” Ennek eszköze szerinte „a helyes értékrend felállítása”, mely „Hosszabb, átgondolt munka.” (Az idézetek Prágai Tamás kórházban vezetett jegyzetfüzetéből valók.)

Első pillantásra szinte szerzetesi elvonulásnak tűnik a fenti kívánalom. Prágai azonban nem szerzetesi, hanem rendkívül aktív, világi életet élt. Ennek fényében felmerül a kérdés, mi tehát a világi célok helyes aránya.

Az ember életében a cselekvés és aktivitás hagyományosan három területre osztható: az értelmes cselekedetekre, a megélhetésért végzettekre, és az örömért végzett tevékenységekre. Az úgynevezett világi célok a második kategóriába tartoznak.

A világi célok tekintetében gyakorolt mértéktelenség vezet a szétszórtsághoz, melynek következtében nem tudunk sem az értelmes célokra, sem az örömre fókuszálni. Felmerül a kérdés, mi legyen a mérték a világi célok, a megélhetésért végzett munka tekintetében. Hiszen nincs idő mindenre, márpedig az áldott élethez nemcsak az anyagi megélhetés, de az értelmes tevékenység és a tápláló öröm is szükséges. Prágai Tamás szerint a helyes értékrend mutatja ezt meg, ám ez további kérdéshez vezet, hiszen ez kulturálisan meghatározott.

Van azonban olyan kérdés, ami bármikor előhúzható: Ha tudnám, hogy meghalok, akkor az időt milyen tevékenységekkel tölteném?

Átmegy-e ezen a mércén az a tevékenység, mellyel épp foglalatoskodni készülök? Például, feltétlenül szükséges-e valakivel vitatkoznom, aki az ellenfelemnek képzeli magát? Kell-e megvennem azt az egy-két dolgot, amiért minimum egy órát pocsékolok el az üzletben? Azt hiszem, sokan nemmel felelnének, ha tudnák, hogy hamarosan végük van. Viszont igényelnének más tevékenységeket, melyeket eddig háttérbe szorítottak. Tűnjenek azok bár jelentéktelen apróságnak a mindennapok malmában, mégis, a véghez közel felértékelődnek: virágot ültetni, szeretett személlyel sétálni, napozni, szemlélődni.

Az az érzésem, ha úgy viselkedne az ember, mintha tudná, hogy hamarosan meghal, akkor radikálisan átírná az időbeosztását, hogy másképp forgassa az idő kerekét.

De hiszen az ember tudja, hogy meghal, bármikor, akár nagyon hamarosan! Úgy tűnik, az ember számára az élet a halál árnyékában válik értelmessé és örömtelivé.

Szilágyi-Nagy Ildikó