1 felvonás: Az emberek össze-vissza beszélnek

Az öreg tölgy előzmények nélkül, kilenc óra körül bukkant fel az estémben. Ahogy drótszamaram nyergén peckesen ülve megérkeztem az eldugott falucska határában álló kastélyba, a barátságos komornyik, nevezzük gumicsizmás éjjeliőrnek, azonnal figyelmembe ajánlotta a sokhektáros park büszkeségét, a hétszáz éves fát. Akkor még nem tudtam őnagyságáról, hogy tölgy, ráadásul kocsányos. A kastély keleti szárnyának szélén kaptam szobát, s az éjjelt izgatott várakozással töltöttem. Naná, hogy másnap hajnalban, azaz már délelőtt tíz órakor ott álltam a matróna mellett. Csakugyan lenyűgöző teremtés: hajlott kora ellenére a vonásai nem csúnyultak meg, s bár a bokája meglehetősen vastag, azért a dereka most is kecses.

Azt hittem, e rövid látogatással lezárultak a helyi tölgyügyeim, és férfi szenvedélyem immár egyéb témákra irányíthatom… Napokkal később, midőn a szomszédos település felé drótszamaragoltam, az út mentén egy ütött-kopott tábla fogadott, e szavakkal: „Ezeréves tölgy balra”. Úgy döntöttem, bejelentkezés nélkül, azonnal felkeresem. Ám hiába mentem száz métert a szántóföld mellett húzódó, enyhén sáros ösvényen, a tölgy sehol sem mutatkozott. Csalódottan visszafordultam.

A következő huszonnégy órában jószerével csak az ezeréves tölgy után kérdezősködtem, azonban nem számítógépem billentyűit nyomkodva (az túl könnyű, izgalommentes lett volna), hanem egy különös, őskori módszerrel: a környék lakóit személyesen megszólítva. „Óóuu, az a tölgyfa mán nincs meg! – mondta a közeli horgásztó halőre. – Az mán régen kipusztult. Nem jártam ott vagy tíz éve, de mán akkor sem élt. Nem is érdemes odamenni!”

„Ááhh, az már nincs meg! – jelentette ki a szomszéd falu korcsmárosnéja, nevezzük a 247. számú ÁFÉSZ italbolt pultosának. – Nem jártam ott vagy húsz éve, oda sem találnék. De amióta volt az a vihar, nem is maradt belőle semmi. Nem érdemes odamenni!”

„Ugyan, az már nincs meg! – visszhangozta a főszakácsnő, nevezzük konyhai alkalmazottnak, amikor a kastély ebédlőjében elém tette a vacsorát. – Nincs azon mit nézni, rég kidőlt, nem is voltam ott az utóbbi harminc évben. Nem érdemes odamenni!”

Abban a pillanatban döntöttem el végérvényesen, hogy meglátogatom az öreg tölgyet.

2 felvonás: Az öreg tölgy lábánál

Vacsorám elfogyasztása után öt perccel már a szerény minőségű kocsiúton gurultam. A rozoga táblánál lefordultam az ösvényre, és hű szamaram mellett lépdeltem tovább. Kétszáz méterrel arrébb egy kiszáradt mederhez érkeztem (a közeli Sorok patak egyik mellékvize csörgedezhetett ott), s amikor átkászálódtam a túlpartra, elém tárult a pazar zöldellő látvány: az öreg tölgy. Életkorát nem illik firtatni: a helyi népnyelv ezerévesnek keresztelte el, de valójában mindössze nyolcszáz esztendős lehet. Már-már csitri. S persze kocsányos ő is.

Igen, őnagysága szemmel láthatóan él, páncéllá kövesedett kérge alatt nedvek keringenek: megmaradt két ágát újszülött levelecskék százai borítják. Ha megnőnek, rendes lomb lesz belőlük. Hosszabbik ágát gondos kezek aládúcolták, az agg teremtés mankót kapott – ha nem egy fáról lenne szó, azt írnám: sétabotot, pardon, járókeretet. Ám emiatt igazán nem szükséges szégyenkeznie, hiszen ebben az életkorban dukál valamilyen támaszték.

Az előterében álló tábla szerint 1958-ban nyilvánították védetté, és tíz méter húsz centis törzskerületével hazánk legnagyobb fája volt – egészen 2006-ig, amikor egy vihar kétágú törzsének egyik felét ledöntötte, a másikat pedig hosszában kettéhasította. Azóta a körülbelül egy méter széles és húsz centi vastag törzsmaradékával áll szilárdan, és konokul él. Lábánál ott hever a testéből kiszakadt két hatalmas oszlop: irdatlan méretű, szúette emlékművek, a tatárjárásig visszanyúló történelem néma tanúi.

Az öreg tölgy látogatása lélekemelő cselekedet.

Zsille Gábor