Hegedűs Imre János írása Iancu Laura Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből című kötetéről

Tökéletes a metafora, Jánosi Zoltán triangulumnak nevezi az Utószóban Iancu Laura legújabb munkáját, de az azonosítás ráillik az egész életműre is. Zenekari ütőhangszer a triangulum, háromszög alakúra hajlítják a hangszerkészítők az acélrudat, amely – idézi Jánosi a szakirodalmat –: „A megütés hatására a rugalmas fémben többféle hajlítási hullám jön létre a rugalmas szilárd testekre jellemző nem harmonikus részhangokkal.”

Nem könnyű a megközelítés, nem egyszerű irodalmi műben nyomon követni a hajlítási hullámokat, illetve a nem harmonikus részhangokat, s mégis azt kell cselekednie minden méltatónak, mert Iancu Laura életműve különös, izgalmas, rendhagyó hajtás, nem sorolható be ő semmilyen írói csoportosulásba, stílusirányhoz sem tartozik, nem kanonizálható, áll és lobog, mint gyertyaláng a szélben.

Az „olvasmány” szó az iskolák és az egyház nyelvében gyakori, kötelező olvasmányokat szabnak meg a pedagógusok a tanítványoknak, és a papok a Biblia bizonyos, kiválasztott részére építik prédikációikat, például „Olvasmány Izajás próféta könyvéből”.

Nem járunk rossz nyomon, ha Iancu Laura világát az iskola és az egyház két szférájában keressük. Felívelése azzal kezdődött, hogy tizenegy éves korában beíratták a csíkszeredai magyar tannyelvű iskolába, és a szellemi csapongásokat, a lelki válságokat azáltal tudta elkerülni, hogy egész életét befolyásoló, meghatározó élmény volt számára az egyház, a vallás, a hit. Származása és kisgyermekkora közismert. Moldvában, csángóföldön, a Szeret folyó partján, Magyarfaluban született, az a világ formálta tudatát, amelyről évszázadokig elfeledkezett a nemzet. Csokonai zsenialitása kellett ahhoz, hogy erre a Kárpátokon túli népcsoportra felfigyeljenek a világló elmék. A Marosvásárhelyi gondolatokversében írta 1799-ben: „Vajha Moldvának is kies parlagjai, / Ameddig terjednek a Pontus habjai, / Magyar koronánknak árnyékába menne, / S a csángó magyar is polgártársunk lenne.”

Kivált a közösségéből Iancu Laura, ragyogó tudományos és művészeti pályát futott be, folklorista, mese- és népdalgyűjtő, ráadásul a magyar líra élvonalának egyik képviselője, de mindenek ellenére, vagy éppen ezért – Csokonai szavával élve – polgártársa maradt egykori közössége tagjainak. Minden leírt sora, a szó egyházi értelmében, ige, hirdeti csángó véreinek igazát, őrzi és továbbadja ősi nyelvét, kultúráját, értelmezi sajátos igazságait, s habár Magyarországon, Velence környékén él, azonosul népével, viseli sorsát, hírnök, akárcsak az antik görög tragédiákban a hírhozók, hírvivők.

Jelen munkája sajátos alkotás. Már a Szeretföld könyvének műfaji meghatározásán is törték a fejüket a kritikusok, Mórocz Gábor például „a novellaciklus és a zártabb kompozíciójú regény közötti átmeneti sávban” helyezte el, de ez az Olvasmány még a kompromisszumokra hajlamos szakírók buzgalmát is fejre állítja. Iancu Laura új munkájának nincs szaknyelven megfogalmazható műfaja, illetve rokon a regénnyel, a naplóval, a memoárral, a filozófiai szakmunkával, önvallomással. Polifonikus jelleget kölcsönöz a munkának ez a műfaji sokféleség, de éppen ezáltal lesz a szó nemes értelmében vett modern, újkori, 21. századi alkotás.

Formailag ezt úgy valósítja meg, hogy egy megtalált, gyermekkori napló szövegét szembesíti felnőttkori önmagával, és létezik harmadik, egy fiktív személy is, aki a felnőtt „én” szövegeibe kapcsolódik bele, egészíti ki azt, vagy vitatja. Nem azonos arányban. A kötetet gondozó, a Iancu-életművet jól ismerő Jánosi Zoltán jegyzi meg az Utószóban, hogy a műben a „terjedelmében és intenzitásában a legerősebb vonulatként az egykori (a gyermekkori) csángó népélet, népi világ jelenik meg”.

Megérkeztünk. Hazajöttünk – gondolja a negyedik személy, az olvasó. Iancu Laurától azt a kínkeserves, mégis édes „megnőtt Életet” (A. E.) várjuk, amelyik a szívhez szól, amelyik romlatlan, amelyiket nem fertőzött meg a modern civilizáció. Kimaradtak a moldvai csángók a nyelvújításból, forradalmakat sem vívtak, urbanizáció helyett a falu maradt az élet színtere, a falu, amelynek lakói összetartanak, élő sejt a család, a nemzedékek nem váltak el egymástól, hatalmas hagyománya van a keresztelésnek, a lakodalomnak, a rokoni kapcsolatok erősebbek a paragrafusokban leírt törvényeknél, gyakori a gyermekáldás, tisztelik az öregeket, a szülői tekintély még meghatározó, megtartó erő. Beszédjük egyenes, nem ismerik a szócsavarást: „A kicsit sose tudtam nagynak nevezni, s a langyost sem forrónak.” S miért van ez így? Mert az ember nem összerakott darabokból áll: „Egy darabból faragtak.”

S milyenek a nők? Az asszonyok? – Nem szépít Iancu Laura. Csángóföldön nem kíméli a szokásrend őket: „Mert a pap volt az, aki csak akkor oldotta fel az asszonyt bűnei alól, ha felesküdött arra, hogy minden kilenc hónapra szül legalább egy gyermeket…” Nemzetek sorsát döntötte el ez a tizenegyedik parancsolat. Az ortodoxia határozta meg a szaporulatot, a pópák nemcsak az igehirdetés felkentjei voltak, ők irányították a demográfiai háborút is. Nem a lövészárkokban veszítettük el a hazát, hanem az édesanyák méhében – hangzott a székely főpap, Márton Áron figyelmeztetése.

Sok gyerek – sok száj. Korog az éhes has. Sokszor falat kenyérre sem futja: „Erzsit nem sajnáltam azért, mert sós lébe mártott málét eszik vacsorára.” A puliszkát nevezik málénak. Különösen aszály idején éheztek a moldvai csángók. Őstermelők voltak, csak az jutott az asztalukra, amit megtermeltek. A család minden tagja kivonult reggel a mezőre, a kicsik is, és dolgoztak az esti szürkületig. Ez az életmód annyira természetes náluk, hogy nem panaszkodnak. Iancu Laura írásművészetét az jellemzi, hogy a nagy realistákkal ellentétben nem lázít, belülről szemléli ezt a világot, a lélek moccanásaira figyel, az érzelmek áramlását írja meg, ez esetben egy kiskorú gyermekét. Életkép keletkezik, sors villan, egykori önmagát mutatja fel:

„A kapa, amit a kezembe adott, majd kétszer hosszabb volt nálam. A nyele még nyers.

Nehéz.

Vállamra veszem, hátul húzom. Bele-belevágom a sarkamba. Húzom. Előbbre csúsztatom. Így ni.”

Mi teszi mégis elviselhetővé ezt a nehéz sorsot? A szeretet. A munka szeretete: „Édesanya úgy szereti a dolgot, hogy dolog híján tán a mennyországból is megszökne…”

Ugyanilyen életes, ilyen kontúros az édesapa alakja is. Ő nem a téeszbe jár, mint az édesanya, a gáztelepen állami munkát kapott:

„Azért dolgozik, hogy az asztalunkon legyen kenyér.

De legalább málépuliszka.”

Sajnos, iszik. A kisgyerek végigjárja a falut, hogy apjának pálinkát szerezzen, különben a gödörben vagy a padláson töltik az éjszakát. De ez a családon belül zajlik, a külső világ jelenti számukra a nagy romlást. A hatalom egyetlen célja a románosítás, a beolvasztás, bizonyára a csángóság erős istenhite tartotta meg őket eddig. Ha nemzetiségüket kérdezi valaki, azt felelik, római katolikusok vagyunk.

A gyermek Laurának éppen olyan kedves, kedélyes kapcsolata, viszonya volt az Istennel, mint József Attilának. Úgy szólítja meg, mint egy jó rokont, mint barátot, még komázik is vele. Ez is erősíti a mű lírai jellegét. Az Úr imáját, a Miatyánkot még át is költi, kiegészíti, groteszk, illetve humoros jellegét az kölcsönzi a fohásznak, hogy azt pálinkaszerző kóborlása közben mondja el, arra kéri a Fennvalót, segítse őt, hogy tudjon italt szerezni szülejének, mert akkor szent a béke.

Ahol sok a gyerek, ott kevés a hely. Rendszerint egy szobát laknak, faltól falig az ágyak, de ez is előny, egymást melegítik, ha zord a tél.

A biológiai, a testi tünetekről fanyar humorral, de irgalmatlan őszinteséggel ír: „Az öregek azt mondták: azért nem cseréltek állónap a csecsemőn rongypelenkát, mert az ürülék melegen tartotta a gyerek fenekét a hideg földön.” Nehéz kommentárt fűzni az ilyen, az ehhez hasonló megjegyzéshez.

Az iskolában románul tanulnak. Kegyetlen a tanító. A hiányzást pénzzel bünteti, s ha nincs pénz, napszámot ró ki: „Egy hiányzás tíz darab napszám.”

Nem sokat nyernek az iskolával, sokkal erősebb a néphit, a szóbeli kultúra, csodás hiedelmek, babonák keverednek misztikummal, a szentkép is megszólal, nem lehet tudni, férfi vagy nő a megszólaló, s ami még csodálatosabb: „Nem emberül beszélt!”

Az áhítat, a bűnbánat nem akadálya a kacagásnak. Sokat és harsányan nevetnek. És kétértelműen fogalmaznak. Ha a kamaszlánynak kipattan a mellecskéje, azt mondják, megrúgta a csikó. Hát lehet ezen nem nevetni?

Néha filozófusok munkáiba illő igazságokat mond ki a népi bölcselet. Például a világ változásáról: „Az öregek azt mondják, régen a rossz is jobb volt, mint amit manapság jónak tartanak.”

Igen, ilyen a világ. A Mondo Cane. Így folyik, hol lassú tempóban, hol sebesen, de mindig a népballada tónusában ez a csodálatos krónika. Egy éberen figyelő gyermek és egy hétpróbás emberi közösség vonul el az olvasó szeme és képzelete előtt, csak nemes empátiával, mély rokonszenvvel fordulhatunk irányukba.

Sokkal nehezebb kibontani azokat a szövegeket, amelyekben a felnőtt, az érett, a tudós, a zseniális verselő Iancu Laura érzelmei, gondolatai gomolyognak. Dőlt betűkkel szedte a kiadó ezeket a részeket, nem szakad el ezekben sem az egykori önmagától, de behozza a világkultúrát, az írott műveltséget, magabiztosan lépked a művészetek, a humán tudományágak térképén.

A szeretetről elmélkedik; túl keveset foglalkoznak az emberek a szeretettel, pedig az Isten azt várja tőlünk. És ne legyen kételyünk abban, hogy ő megérti a szavainkat. Minden nyelv tudója ő. Soren Kirkegaard mondását idézi: „Ó, milyen különös az emberi nyelv, ha veled kell beszélnie; szinte használhatatlanná válik […]. Te mégse feleded el őt, Te érted nyelvét, Te gyorsan megtalálod a hozzá vezető utat.”

Igen. Fejtörős, fejfájdítós a kérdés. Milyen nyelven beszél az Úristen? Hogy érti meg a sok ezer nyelven hozzá fölszálló fohászokat?

Csángóföldön a hit népi kultúrával forrott össze. A költő, a tudós Iancu Laura hitét átszövik a mai, a modern európai gondolkodás szálai. Többek között ettől a kettősségtől válik izgalmassá a könyv. Érdekes, de nem könnyű olvasmányt tett le az asztalunkra Iancu. A második, a harmadik olvasatra oszlik el a homály, s válik az olvasó a szerző partnerévé.

(Magyar Napló, 2023)