„…megy az út délre,
2001 a jogsim éve,
a gyaloglás vége”

Belga: A gyaloglás vége

 A kilencedik kerületi, név szerint Ferencvárosi Művelődési Központban, a bejárat mellett van egy szép nagy könyvespolc, ahová bárki bevihet és ahonnan bárki elhozhat könyveket. Én, mint könyvfetisiszta, természetesen soha nem viszek oda semmit, de a szabadrablás örömével vetem rá magam a polcra minden alkalommal, amikor ott járok, és hát elég gyakran járok ott, tekintve, hogy hetente kétszer táncolni viszem oda a lányomat.

Nem tudom, kik visznek be könyveket, de az Isten áldja meg őket érte – még soha senkit nem láttam felpakolni könyveket… igaz, válogatni sem, én vagyok az egyedüli, aki megáll előtte és szemezget. A felhozatal ugyanis erősen vegyes, de néha egészen elképesztő fogásokat is hoz az élet. Tegnap például megtaláltam H. G. Wells Világok harca című regényét angolul (The War of Worlds), Jack London Tengeri farkas című fontos könyvét, és egy Stephen Kinget, szintén angolul, amiről – kövezzenek meg – nem is tudtam; az a címe, hogy 11.22.63, és a Kennedy-gyilkosság megakadályozására tett kísérletről szól, ez derül ki legalábbis a fülszövegből, ami eléggé nehezen olvasható, tekintve, hogy az egész könyvet valami karamellaszerű trutyi borítja, de ennek jó részét már eltávolítottam.

Nagy örömmel vittem haza a szerzeményeket, haza, ahol már nem fér a sok könyv, amit gyűjtök, kapok, kiadóktól kérek recenzálási céllal (éppen ezért az irodában, ahol dolgozom, szintén rendszeresítenem kellett egy könyvespolcot, ahol gyűlnek ezek a trash-kötetek, egy helyre kis trashkönyvtárat rakok össze Isaurával, Tarzan-kötetekkel, Robert Bloch-agymenésekkel, nagyon élvezem).

Azonban az örömmámor egy csöndesebb pillanatában megálltam, kezemben a több mint hétszáz oldalas Stephen King-kötettel, és igencsak kellemetlen gondolataim támadtak. A kellemetlen gondolat pedig olyan teremtmény, hogy ha jön, kiteljesedik, és mindent elönt, mint az ár.

Az jutott eszembe, hogy negyvenhárom éves vagyok… Többezer könyvet olvastam már el, de megszámlálhatatlanul sokezer további könyv vár még olvasásra. Sajnos az olvasásra fordított időm jelentős részében nem azt olvasom, amit akarok, hanem amit kell, amiről írhatok recenziót, miegymást. De nem ez a nagyobbik baj, ott is vannak gyöngyszemek, még ha ritkábban is.

Hanem inkább az, hogy ebből a kevéske időből is csomót elvisz a telefon… Döbbenten rémlett fel előttem, hogy miután az FMK-ban bezsákmányoltam a három fenti könyvet, leültem a nagyon kényelmes fotelba az előcsarnokban, és nem a könyveket lapozgattam, nem… hanem: nyomogattam és baszkuráltam a telefonomat. Hirtelen felrémlettek előttem a korábbi könyvzsákmányolásaim, és mindegyik ugyanúgy zajlott le – nagy öröm, ha találtam valami kincset, a birtoklás extázisa és kiteljesedése, majd irány a fotel, és… telefon elő. Az olvasás helyett, igen.

További és morcosabb alaposságú vizsgálatnak vetettem alá a mindennapjaimat, észrevétlenül követett rutincselekedeteimet. És azt kellett látnom, hogy szinte minden helyen és alkalommal, ahol és amikor olvasni szoktam volt korábban, most olvasok ugyan – keveset –, de telefonozok is: sokat.

Persze, ez most nem szenvedélyes vádbeszéd a telefonozás ellen, nem is szociológiai igényű értekezés a telefon káros hatásairól, dehogy, Isten ments. Ez csupán – és jóval inkább – egy rettenetesen elkeserítő felismerés. Annak felismerése, hogy engem is legyőzött, megölt, beszívott és agyamtól megfosztva kiköpött a telefonozás… az olvasás helyetti telefonozás. Mert lehet itt mentségeket keresni, kérem, hogy telefonon is olvasok, meg hogy fáradt vagyok minden egyébhez, vagy hogy a telefont egyszerűen képtelen legyőzni a magasabbrendű – és figyelmet, agymunkát igénylő – olvasás: lehet, csak nem érdemes, mert a tényeken ez mit sem változtat.

Pedig hetek, hónapok óta igyekszem odafigyelni: ha olvasni kezdek, direkt magamtól messze teszem le a telefonomat, hátha lusta leszek érte menni; este nem viszem be a hálóba, vagy ha be is viszem az átkozott készüléket, mindössze tíz percet adok magamnak, utána olvasni kezdek (kár, hogy pár percen belül abbahagyom az olvasást, és megint megnézem – a telót); van, amikor kikapcsolom a kis cemendét, hogy a könyvre tudjak koncentrálni, de olyankor üres és unalmas lesz a világ.

Addikció, persze, tudom.

Oda kell figyelni, azt is tudom.

Nem engedhetjük meg magunknak ezt a szellemi restséget, mi, a betű emberei. Naná, hogy tudom.

Csakhogy nehéz, szinte lehetetlen.

Mert amikor már nem működött a behunyt szemű menekülés a gondolat ereje elől, akkor megálltam, és őszintén, magamba nézve végiggondoltam: ugyan mikor fogom én elolvasni a Tengeri farkast? Hiszen már olvastam, de most, hogy megvan, illene még egyszer. Vagy mikor fogom Wells munkáját elővenni? Magyarul olvastam, a filmet láttam, ne már, hogy most angolul is nyomjam végig… annyira azért nem jó. Vagy ott van King: vagány, szuper, lenyűgöző, a volumenét tekintve is. De csakugyan kíváncsi vagyok egy újabb időutazós történetre? És főleg: csakugyan képes leszek annyi időt szakítani egyéb teendőim (telefonozás!) közül és közepette, amit egy 700 oldalas angol nyelvű regény követel?

Alig hiszem, kötve hiszem, szinte biztos, hogy nem.

Akkor meg… minek gyűjtök könyveket? Minek töltök le e-bookokat, ha alig olvasom őket? Pedig annyira jó érzés olvasni, mikor csinálom, annyira jólesik, mint szinte semmi. És mégis, és mégis, odanyúlok a telefonért, vagy felkelek, kimegyek, megkeresem, bekapcsolom, és máris elraboltam magamtól félórát, amit soha senki nem ad vissza.

Azt hiszem, ki kell mondani: bármennyire küzdök, elvesztem. Elvesztem, és nem tudom majd elolvasni egynegyedét sem annak, amit kellene, de még annak sem, amit szeretnék. Igen, az olvasás vége elérkezett. A fene enné meg.

Nagy Koppány Zsolt