Rájöttem, hogy ehhez a rovathoz nincs szükségem írói fantáziára, mert a hétköznapi magyar valóságnál tanulságosabb dolgokat úgysem találhatok ki. Például március 14-én délben egy pesti bankfiókban várakoztam. A létező legszomorúbb ügyben mentem oda: elmaradt közös költséget kellett befizetnem. Mellettem két diáklány ült – azt csacsogta az egyik jövendő diplomás a másik leendő értelmiséginek:

– Tegnap előadás után voltam több mint félórát az Írók Boltjában, néztem valami cuccot, tudod, hogy ne unjam halálra magam, amikor hétvégente vonatozok haza, de csupa szépirodalmat találtam, tökre ciki volt, de aztán bejött a boltba egy haverom, és akkor inkább beültünk a Mekibe dumálni, és akkor ilyet szólt, hogy kapott egy tök jó verset, és meg is mutatta: egy Ady-vers volt, nem emlékszek már, hogy melyik, de olyan egészoldalas, tökre puccos keretben, a húga szedte le a honlapról, és akkor mindjárt küldtünk is egy SMS-t a barátnőjének, és beidéztünk egy sort a versből, ami tökre passzolt, mert olyan totál lírai meg minden – na ja, én majd mutatok neked olvasnivaló könyveket.

*

Délután kettőkor már a Keleti pályaudvaron élvezkedtem: jegyet akartam venni Győrbe, mert egy polgári kör előadni hívott Petőfiről és a reformkor lengyel költőiről. Szép téma… Hosszú sor állt a kevés működő pénztárhoz, bőséggel hallgathattam a mögöttem társalgó két lányt. Egyikük éppen azt fejtegette:

– „Aztán a fodrászatba is van nekem egy vendégem, egy k…a helyes német faszi, az is mondja, hogy milyen nehéz egy nyelv ez a mienk. Az orvostanhallgatói pályát választotta, és ide jött tanulni, mert itt bazi sok az ösztöndíj, aztán már mindjárt végez, ötödik éves, de még mindig nem tud beszélni magyarul, csak mutogassa egy szótárból, hogy mit akar. Hát nem is csodálom, érted, ez a k…a sok rag, toldalék meg anyám p….ja, hát nem is lehet azt olyan könnyen megtanulni, f…om se tudja, mikor melyiket szedje elő, aztán meg hova rakja. Na szóval, ez a német pasi meséli…”

*

A vonaton kényelmesen elhelyezkedtem. Intercityvel utaztam és az első osztályon, mert a polgári kör vezetője felbiztatott, hogy állják a költséget. Ezt valódi ajándékként éltem meg, hiszen az intercity szerelvényeken, pláne az első osztályon bizonyára kulturáltabb az utazóközönség, mint egy mezei személyvonaton: a helyjegy és a pótjegy kiszűri a garázda, igénytelen alakokat. Táskámból elővettem egy könyvet: Alekszandr Szolzsenyicin 1973-ban írt legendás művét, A GULAG szigetvilág címmel. A velem szemben ülő ötven év körüli, barna zakót viselő férfi megszólított:

– Mit olvasol?

Megmutattam neki a borítót. Elég hosszan betűzgette, végül csak annyit kérdezett:

– Krimi?

– Hát, tulajdonképpen igen.

– És fasza izgi? Sokan meghalnak benne?

– A lényegre tapintottál. Ezen a szigetvilágon rengetegen meghalnak. Szinte minden oldalra jut egy halott.

– Az jó! Egyszer, még régen, én is olvastam egy könyvet, az volt a címe, hogy A vörös démon. Abban meg sokat kúrtak. De azóta nem szoktam olvasni könyveket, mert nincsen nekem arra időm.

*

A győri előadóteremben körülbelül ötvenen ültek velem szemben. Nagyszerű közönség volt: figyelmes, irodalmilag tájékozott, humorérzékkel megáldott. Ám feltűnt valami. Kértem, tegye fel a kezét, aki hatvan év alatti – nem volt ilyen személy. Akkor van valaki hatvanöt év alatt? Ketten jelentkeztek. Végül kiderült: az ötvenfős irodalmi közönség nyolcvan százaléka elmúlt hetvenéves.

A szépirodalom olvasótáborának jövőjéért valamit tennünk kell, mert ennek így nem lesz jó vége.