Jónas Reynir Gunnarsson szerzői pályájának indulása egyedinek minősül izlandi és világirodalmi viszonylatban egyaránt, ugyanis 2017-ben két verseskötettel és egy regénnyel debütált. A 2020-ban megjelent Dauði skógar (Az erdő halála) idén Veress Kata magyar fordításában vált elérhetővé a Polar Egyesület egyik legújabb kiadványaként. Magnús, a családapa megéléseiben markáns hangot kap a klímaszorongás, félelemmel töltik el a medializált és elsőkézből tapasztalt természeti katasztrófák, amelyeknek ő és egész családja a kitettjévé válik. A klímaválságot érintő aspektusok a narrációba is szervesen beépülnek, hiteles hangon problematizálva a talaj- és vízszennyezés, illetve a globális felmelegedés olyan következményeit, mint az erdei földcsuszamlások, árvizek és tűzvészek.

Édesanyja halálával Magnús mostohája az erdő lett, a flórából merített apparátusa pedig nemcsak tartalmi, de nyelvi szinten is tetten érhetővé válik: a kötődést teremtő kusza gallyazat és gyökérzet metaforái tokarczuki áthallásokként tematizálódnak a főhős gondolkodásában és megközelítési módozataiban. Az ugyancsak természetközeli szemléletű, szívbeteg édesapjával tett kirándulása során szembesül a gyakran látogatott erdőben bekövetkezett földcsuszamlással, amikor pedig a későbbiekben lányával, Elínnel tér vissza a helyszínre, rátalál azokra a második világháború idején elásott gyakorlóaknákra, amelyek az erdő pusztulását okozták. Bár értesíti a hatóságokat, a legtöbb közbiztonságért felelős szakember sokáig közömbös marad az üggyel szemben, a Magnúsban kialakult szorongásra pedig édesapjának halála és a családjában induló konfliktusok rétegződnek.

Az egykori üveggyártó, akinek kedvenc gyerekkori könyve Az erdők története a paleozoikumtól napjainkig, saját maga is sokáig érdektelenül viszonyul néhai édesapjának baljós előrejelzéseihez. Az ismeretterjesztő kiadvány sorai puszta információkként élnek az emlékezetében, amikor azonban a saját bőrén tapasztalja, ahogyan a környezete az emberi tevékenységek hatására szétesésnek indul, aggódva igyekszik menteni a menthetőt önmaga és utódai számára. Gunnarsson elbeszélőjének szólama úgy örökíti meg ezt a feszültséget, hogy mindeközben felindulásai közepette is megőrzi ridegségét és az északi irodalmak prózájára jellemző csontig hatoló tárgyiasságát. Magnús a rendőrséget leszámítva senkit nem hajlandó beavatni az elpusztult erdőben tett felfedezésébe, titka pedig férji és apai minőségén túl magánéleti vonatkozásában is elkezdi felemészteni.

Az erdő halála arra próbál rávilágítani, mennyire tragikus végkimenetellel bír annak az individuumnak a története, aki egymagában igyekszik változást hozni egy olyan szituációban, amely ugyanannyira, mint őt, minden embert egyaránt érint. Magnús a feleségével, Hildurrel és a gyerekeivel, Allival és Elínnel is megpróbálja elhitetni, hogy minden a legnagyobb rendben van, miközben megrögzötten figyeli, milyen módon fog az ökoszféra következő alkalommal nemet mondani.

Érzékletes ebből a szempontból a regény utolsó fejezetében nyomon követhető spanyolországi tengerparti látvány: Magnús azt hiszi, a hullámok elmerült hajókról előkerült víziaknákat sodornak a part felé, és mindenkit megpróbál elterelni a partszakaszról, mire kiderül, hogy csupán egy köteg uszadékfa tart a szárazföld felé. A mediterrán térben lezajló (camus-i) hallucinatorikus jelenet ráerősít a globális problémával egyedül szembenéző karakter józanságának elvesztésére, a destrukció pedig ilyen értelemben kettős szinten figyelhető meg a regényben: az izlandi erdőt és Magnús ítélőképességét illetően egyaránt.

Hildur loknijai, amelyeket akkor rajzol, amikor feszült ‒ a regényben ezek ábrázolását kilenc oldalon keresztül követhetjük nyomon ‒, olyan kuszaságról és zavarodottságról árulkodnak, amelyek Magnús perspektívájából is visszaköszönnek. Az elfojtott konfliktusok levezetésének céljából a feleség papírra veti ezeket a kaotikus ábrákat, a férj pedig a regény végén lerészegedik a tikkasztó napsütésben, és a talaj kicsúszik a lába alól: eldobja a műanyag vodkáspalackot a tengerparton, Hildur aggódó telefonhívására azt válaszolja, hogy egyre jobban van, és nem gondolja, hogy hazudna. Az efféle kontroll- és tudatvesztés révén Az erdő halála felhívja a figyelmet az önjelölt világmegmentői pozíció kudarcra ítélt és tragikus jellegére, valamint arra, hogy amikor az ökoszféra nemet mond, az nem egyetlen individuumnak, hanem a bolygón élő valamennyinek egyaránt szól, így a felelősség és a kiengesztelés sem egyetlen személyre, hanem az összes élőre egyaránt hárul.

Gunnarsson hőseinek esete arra világít rá, hogy a környezeti katasztrófák tapasztalása, feldolgozása, illetve a klímaválság kezelése nem kizárólag individuális szinten kell, hogy megvalósuljon. Bár egy olyan társadalomban élünk, amely arra ösztönöz, hogy egyénként boldoguljunk, a regény tanulsága, hogy az ökoszféra pusztulása egy olyan jelenség, amely kollektív módon érint minden embert, így az orvoslása érdekében is csoportosan szükséges fellépnünk, a probléma súlyossága ugyanis túlnő egyetlen személyen és azon, amit egymaga képes véghez vinni a változás érdekében

Kabai Henrik

(Polar Egyesület, Budapest, 2025; fordította Veress Kata)