Délutánra Ani egyedül maradt. Régóta szerette volna, ha van hétvégéje, legalább egy nap, amit nem kell munkával töltenie. Amikor hosszú évek után először kapta meg ezt a lehetőséget, rájött, hogy már nem tud pihenni, vagy soha nem is tudott igazán leállni. Most kemény munkával tanult lassítani, mert már érezte szükségét. Be kellett ismernie azt a paradoxont is, hogy amíg a haldoklók körül sürgött-forgott, az élők világa elrohant mellette. Nem a legújabb androidok meg iPhone-ok hiányoztak neki, és nem az, hogy tudja, van már papírminőségű tablet, amire írni lehet. Nem a forgatag, amit amúgy is mindig csak kívülről nézett.

Végtelenül lehangolt volt azokban az órákban, amikor szembe mert nézni a csupasz életével. Bár sok receptet kidolgozott szenvedése csökkentésére, a tény, hogy van szenvedés, megmaradt.

Sétálni menni késő lett, télen ilyenkor már sötétedik. Ha visszafelé sötétben jön, az nem szokta zavarni, de most inkább teát készített. Reszelt egy darab gyömbért, ezzel tette fel forrni a vizet. A fél literes edényébe sorban bedobálta a fűszereket. Fahéjat, a fakéregszerűt, mert a másik fajtától, amelyik szép sima, és csővé tekeredik, mint a papírlap, távol tartotta magát, mivel kellett a fahéj valódi gyógyereje. A kéregdarabok lesüllyedtek a víz alá. Három szem bors követte a fahéjat. A ráncos szemek néhányszor visszapattantak az edény aljáról, ahogy a víz egyre forróbb lett. A kardamom tokját felvágta, mielőtt a vízbe ejtette. Az apró magok egy része kiszabadult, és vízalatti élőlényként keringett a fahéjfák és az öreg borsfejek között. A zöld tok szilárdan tartotta magát. Fél teáskanál szárított citromhéjat hintett a vízbe, majd három szem szegfűszeget. Ilyenkor rendszerint eszébe jutott egy barátnője, aki szegfűszeges, gyógynövényekből sodort cigarettát használt, és ahányszor rágyújtott, elmondta:

– Nem szabad sokat szívni belőle, mert megbolondulsz.

A víz forrni kezdett, egy-egy fűszert feldobott a felszínre. Ani a tűzhely előtt támaszkodott, figyelte a forrást. Akár csöndes, az idők során melankolikus színezetet öltött Munkácsy-festmény is lehetett volna a jelenet, de Ani kihozta a konyhaasztalra a laptopját, amiből maximum hangerővel szólt a metálba hajló rockzene.

A kis laptop, aminek első típusát Steve Jobs egy borítékból húzta elő, mint a világ legvékonyabb notebookját, erős hangszórókkal rendelkezett, mert mióta Steve Jobs rákban meghalt, már az Apple sem a régi – mondják az Apple-rajongók –, és a professzionalizmus helyett a fogyasztók szórakozási igényének kiszolgálását tűzte a titkos stratégiája parafatáblájára valamelyik felhőkarcoló alagsorában – legalábbis az Apple-rajongók így vélik tudni. Bár Steve Jobs azt biztosan megtanulta az élettől, hogy üres kézzel érkezik, és üres kézzel távozik, tetteinek következményei még sok lény életét fogják könnyebbé tenni, ezért Steve Jobsra Ani mindig úgy gondolt, mint akivel egyszer majd, ha ideje lesz, megismerkedhet az örök fényben, vagy valamelyik köztes mennyországban, ha úgy alakul. Ilyesmi hiábavalóságokon jártak Ani gondolatai, pedig tudta, hogy inkább döntenie kellene.

A szám véget ért, és csönd lett, de Ani sem a zenét előzőleg, sem a csöndet nem hallotta. Az ablakon át a kertet figyelte, majd a vizet a tűzhelyen, felváltva. Végigkísérte az idő változását, ahogyan a nappal estére vált, ahogy percről percre a világosból sötét lesz. Figyelte, ahogy a tiszta víz egyre színesebb lesz. Először halványsárga, majd sárga, végül sárgásbarnás. A víz hevesen forrt, a fűszerek gyors egymásutánban bukkantak föl, majd az edény falához közel eltűntek. Egyre több hőforrás tört fel az edény aljáról, a fűszereket mint tehetetlen bábokat dobálva a felszínre, majd nyomva a víz alá. A fazékból felcsapó gőz jól látszott, mert Ani reggel óta elfelejtette felkapcsolni a fűtést, és, szokatlan módón, azt sem vette észre, hogy fázik. Csak most, amikor a kerámialap kellemes melege a tűzhely mellett tartotta, jött rá, hogy nem fűtött egész nap.

– Azt nem tudom, hogyan lehet jó döntést hozni. De azt tudom, hogyan lehet rossz döntést. A félelemből hozott döntés nem áldásos.

Ani a falnak támaszkodott, és tekintetét a teavízen tartotta. A felszálló gőz egyre illatosabb lett, de a nő mélyen elmerült az érzései vizsgálatában.

– A történetek túlmutatnak önmagukon. A döntéshelyzetek általános viselkedési mintákra mutatnak rá. Általában hasonló helyzetekben meghátráltam. Sőt, a legtöbb helyzetben meghátráltam. Visszaléptem, háttérbe húzódtam. Most is ez látszik az egyetlen választható lehetőségnek.

A teavízben a kardamomtokok felpuffadtak, a héjuk megvastagodott, zöld színük felélénkült.

– Meg kell néznem, hová vezetett a stratégiám. Háttérbe vonulni, elengedni, ez jól megy nekem. Eddigi életemben ezt alkalmaztam. Az eredménye a jelenben: boldogtalanság és magány.

Ani nyugodt, boldogságot és derűt sugárzó nő volt, ez vonzotta hozzá az embereket, és mostanában is ezt a visszajelzést kapta. Ő azonban tudta, hogy mi az igazság, és be is ismerte magának.

– Nincs az életben célom és küldetésem, hacsak nem az, hogy a világba szeretetet és nyugalmat sugározzak. Sikerült is kialakítanom egy bizonyos derűs egykedvűséget, amivel mellőzöm a saját boldogtalanságom. De az attól még van, és megkeseríti az életemet, állandó éberséget követel, hogy ne gyűrjön maga alá a magány és az üresség érzése. Kérdés, hogy ez sajátja-e minden lénynek, az élettel jár-e, vagy csak velem.

Ani nézte a gőzfelhőt, nézte, ahogyan egyre több víz válik gőzzé, de nem látta, hogy a fűszerek egyre sekélyebb közegben egyre többször érik el a mélypontot.

– Az eszem nemet mond, igent a szívem – Ani szerette, ha legalább saját magával kapcsolatban nem kerülgeti a forró kását, még ha időnként közhelyként is tudja megfogalmazni. Van, hogy az embert a kimondás banalitása bátortalanítja el attól, hogy megismerje az igazságot.

Kipillantott a kertre, besötétedett, már csak saját tükörképét látta az ablaküvegen, és párát.

– Mindig is magamat tettem a háttérbe, mások érdekeit magam elé. Bárki szemébe jó lelkiismerettel tudok nézni. Kivéve a magaméba.

Megigazította vállát, mert már nyomta a fal széle, amihez támaszkodott. A mész fehér jelet hagyott fekete pulóverén.

– A mostani döntésem valójában az éles döntés elodázása. Hátha egyszer nem kell majd a szívnek az ésszel szembemenni. Mégsem illuzórikus. Csak beismertem magamnak, hogy ez a döntés a mostani pszichés erőmhöz mérten a lehető legjobb. Erre vagyok képes most. Később lehet, hogy nem lesz ilyen nehéz a helyzet, vagy a lelki erőm lesz nagyobb. Csak történik valami!

A fűszerek édes illata, ami eddig táplálta Ani erejét, megszűnt, és Ani égett szagra tért vissza tudata mélyéről. Lassan levette az odakozmált fűszereket, és a mosogatóba tette. Semmit nem érzett a teafőzés szerencsétlen kimenetele miatt, az ilyesféle ingerek bőven a küszöb alatt maradtak nála. Olyan is volt, hogy teljes nyugalommal nézte végig, ahogy leszakad a könyvespolc, majd érintetlen hangulattal összeszedegette a könyveket, és feltakarította a leomlott falat. Most is egykedvűen lépett oda a laptopjához, hogy újraindítsa a zenét.

– De a döntéshez csönd kéne – futott át rajta, majd rájött:

– A döntésem már megvolt, mielőtt elhatároztam, hogy döntök, mert döntenem kell. A döntés megfogan a szívben észrevétlenül. Kérdés, hagyom-e, hogy igaz valójában felszínre kerüljön. Ha otthagyom a döntés halott magzatát a szívben, hullamérgezésben meghalok, és testem csak zombiként kering a Földön.

Közben elindult a zene.

– „Így kellesz…”, hiszen pont azért választottam ezt a számot!

Az egyik papírdobozából másik edényt keresett elő. Nem tudta, mi fog következni, félve tekintett volna a jövőbe, de most nem hagyta magát a jövőbe tekinteni. A csodavárás boldogságával készített új teát az odaégett helyett, és az olyan ember bizonyosságával, aki látott már csodát.

Szilágyi-Nagy Ildikó